A tíz műanyag „bidon” – ahogy errefelé nevezik ezeket a tárolóeszközöket – egy tömbház oldalához simulva pihen, szépen sorba helyezve, ha a fehérek között nem lennének kék színűek, senki észre sem venné őket. Mindeniken rajta van a tető, néhányon még fekete műanyag fólia is található, a jobb szigetelésért – ebből a kevésbé szakértő is azonnal rájön, cefre érik vagy érett bennük. Ami tudvalevőleg a pálinkafőzés céljára berakott gyümölcsöt jelenti – na de honnan legyen gyümölcse egy tömbházlakónak? Hát persze vásárolhat is, vagy akár kertje is lehet valahol, ezek lennének a kézenfekvő lehetőségek – de mi van, ha csak begyűjti a környezetéből? Ami pofonegyszerű, tekintve, hogy az Olt tömbháznegyed telides-teli van a mindközönségesen fosókaszilvának becézett cseresznyeszilvafákkal. Hogy azok mit keresnek ott? Ne tessék kérdezni, én sem tudom magyarázatát.

Tömbházlakó koromban mi is telepítettünk növényeket a lakóterünket övező zöldövezetbe. Akkor már valamennyire szabályozott volt az efféle művelet, a városi kertészetnél kellett igényelni cserjét, csemetét, azt közmunkával elültetni, locsolni, nyírni, takarítani – jó szórakozás volt annak, aki szeret az ilyesmivel bíbelődni, bár ez előnynek és hátránynak is bizonyult: eleinte közösség-összekovácsoló hatással bírt, aki nem tudott dolgozni, az a sört hozta, akinek nem volt szerszáma, a szomszédét használta. Aztán idővel lemaradoztak a sörkínálók, le a szerszámtalanok, megfogyatkoztak a munkaszeretők is, de a bő húsz évvel ezelőtt elültetett fáknak, bokroknak mindig akadt, aki gondját viselje. Ebbe talán ne is menjünk bele, a lényeg, hogy olyan növényeket ültettünk, amilyeneket a kertészet adott – és azok közt nem volt se fosókaszilva, se más olyan haszonnövény, amely termést hozzon. Mert a cseresznyeszilvának – amúgy hívják még mirabellának, mirabolánnak, ónabónának, sőt, potyókának is – a termése az átka. Igénytelen növény, a Kaukázusból származik, de nálunk is jól érzi magát, hát terem is bőven – és potyogtatja is bogyóit annak rendje s módja szerint. Gyümölcse érésekor – és ez a fél nyarat jelenti – a fák alja csupa piros vagy sárga latyak, emiatt üzent hadat valamikor a városvezetés ezeknek a fáknak. No de úgy tűnik, a növényi fél nem fogta menekülőre ettől a hadüzenettől: a fák jövőre is virágozni fognak (olyankor legalább szépek), termést is hoznak (ekkor már nem annyira), aztán leveleiket elhullatják, s következő évben a földbe taposott magvakból újabb sarjak szaporítják a városi mirabellaállományt.

Pedig a fosókaszilva annyi mindenre jó. Szörpnek, lekvárnak, csorbába savanyítónak – de legfőképp pálinkának. Ezt én sem hittem mindaddig, míg Józsi (akit munkatársai nemes egyszerűséggel Marikának becéznek) kölcsön nem kérte az utánfutót, hogy ő megy az erdőre fosókaszilvát gyűjteni. Megmosolyogtam, persze, haszontalan növény az, még a neve sem áll jól neki, ’szen milyen szilva az, amelyik nem kék? Aztán pár hét múlva hozott egy kis flaskányi kóstolót, s én bocsánatot kértem a mirabolántól. Nem azt mondom, hogy kedvenc szív­erősítőmmé vált, de sajátos aromáját talán még a háromszéki pálinkaversenyen is értékelték volna.

A tömbház mellett sorakozó hordókban tehát lehetett akár fosókaszilva cefréje is, miként bármilyen más gyümölcsé. Mert az köztudott, hogy minden gyümölcs alkalmas pálinka készítésére, sőt, állítólag a tyúkszar is, legalábbis erősen tartja magát a hiedelem, hogy lenn a nagy alföldön... no de az egy másik, idegen világ.