– Mi vonzott a hatvanas években egy háromszéki faluba, Angyalosra egy Iași környékén született embert?
– Mindig a hegy szerelmese voltam, mielőtt megkértem volna a későbbi feleségem kezét, elvittem túrázni, lássuk, tetszik-e neki a hegy – persze, valószínűleg akkor is elveszem, ha nem tetszik. Ezért aztán az egyetem utáni kihelyezéskor vonzó volt Brassó környéke. A legnyomósabb ok mégis a Dan Manolăchescuval való barátságom volt, együtt jártunk egyetemre. A kihelyezésválasztáskor azonban Brassó tartományban nem volt hely, csak a kisebbségi nyelven oktató iskolákban, azt a listát meg nem nagyon figyelték a román kollégák. Azon Angyalos volt az első ábécésorrendben, ösztökélésemre pedig Dan Miklósvárt választotta.

– Hogyan fogadta a teljes mértékben magyar falu közössége a magyarul egyáltalán nem beszélő fiatal tanárt?
– A körülményekhez képest kitűnően. Kezdetben Sári néninél laktunk, akinek a családját annak idején kulákként hurcolták el a Bărăganra, ennek következtében ők beszéltek a legjobban románul a faluban. Az iskolában két-három gyerek dadogott valamennyire románul, de Caragiale Domnu Goe című elbeszélésének tanítását például az is akadályozta, hogy a gyerekek közül senki sem utazott korábban vonaton. Én meg nem tudtam elmagyarázni nekik, mi is az a vészfék. Az volt a „szerencséjük”, hogy tanév közben behívtak katonának. Miután visszatértem, a tornaórákat is elkértem, mindenféle sportokat kipróbáltunk, sátortáborban voltunk a Szent Anna-tónál. A tornaórákon az volt a szabály, hogy én magyarul beszélek velük, ők románul velem. Még a rajoni bajnokságban szereplő angyalosi futballcsapatban is játszottam.

– Mindezek fényében is kérdezem: milyen álláspontra helyezkedik a kisebbségek romántanítása ügyében?
– Pedagógiai értelemben nem tudnék hiteles véleményt formálni, de azt tudom, hogy a tankönyvekben foglaltak jelentős része még az erdélyi román gyerekeknek is gondot okoz. Tapasztalatból mondom viszont, hogy a romántanításra kiképzett magyar tanárok rendszere sem jó megoldás, mivel óra alatt szinte automatikusan átváltanak magyar nyelvre, az meg nem szolgálja a minőségi nyelvtanítást. Meggyőződésem, hogy a román nyelvet idegen nyelvként kellene tanítani a magyar gyerekeknek, az sokkal nagyobb hatékonyságot és elfogadást feltételezne. A román nyelv hivatalos nyelvként való használata más kérdés, de azt nem szabadna összekeverni a nyelvoktatással. Egy nyelvet amúgy is a társadalmi folyamatok közepette lehet jól elsajátítani, még ha az alapokat az iskolában is rakják le.

– Ki fedezte fel önben a jövő kultúrház-igazgatóját?
– Előbb még volt egy rövid kitérő Bicaz-Cheiben (Almásmező – a szerk.), jól éreztük magunkat, iskolaigazgató lettem, azt hittem, tanításra vagyok teremtve. Ki akartak azonban nevezni kultúrház-igazgatónak, aki egyben propagandatitkári szerepet is betöltött, abból nem kértem. Ugyanakkor folyamatosan fennállt egyfajta veszélyhelyzet, ha ugyanis időről időre a férfiak nekiálltak inni, mindenki fenn volt a Gyilkos-tónál, és a hazafelé úton bizony sűrűn előfordultak balesetek. Megijedtem, hogy egyszer ennek súlyos következményei is lehetnek, a feleségem is ösztökélt, hogy menjünk innen, mert nem fogom ezt bírni. És amikor 1975-ben versenyvizsgát írtak ki a Mikó-líceumba egy romántanári helyre, beneveztem. Végül nem jelentem meg a vizsgán, mivel a hajdani angyalosi igazgatóm, Szántó Lajos – akkoriban a Szakszervezetek Művelődési Tanácsnál volt aktivista – révén felmerült, legyek az újonnan átadott Szakszervezetek Művelődési Házának igazgatója.

– Milyen elvárásokat fogalmaztak meg önnel szemben?
– Nem voltak elvárások. Megjelentem az akkori propagandatitkárnál, Constantin Stanca elvtársnál, aki sok sikert kívánt a munkámhoz. Egy nappal a kultúrház 1975. május 30-i átadása előtt neveztek ki, még javában dolgoztak a nagyteremben. Épp elfedték a kárpitborítást, mivel az eredeti nem tetszett Nagy Ferdinánd első titkárnak, cserélték a székeket, mivel nem tartotta elég kényelmeseknek. A színpad is kész építőtelep, az első feladatom annak felszámolása volt. Másnap megtartották az avatóünnepséget, a díszelőadást, harmadnap bezártunk, a szakemberek folytatták a kivitelezési munkálatokat, a nagyközönség számára igazából csak szeptembertől nyitottuk meg a kultúrházat. Ami a későbbiekben ott zajlott, arra ma is büszke vagyok. A kultúra fészke volt, egyfajta iskolát teremtettünk, amelynek alig volt köze a kommunizmus ideológiájához. Ezért aztán őszintén zavart a szentgyörgyi polgármester korábbi terve, hogy ott alakíttassa ki a kommunizmus múzeumát. Hiszen az évek folyamán épp a városi önkormányzat döntött úgy, hogy a kultúrház akkori munkatársai, foglalkozás- és szakkörvezetői közül ötöt is a város díszpolgári címével tüntet ki. Amikor Romániában be volt tiltva a bridzsezés, nálunk hivatalos bridzskör működött, dzsessz- és ikebanakör, a brit, francia és persze a szovjet nagy­követségtől kapott filmeket vetítettünk.

– 1987-ben mégis otthagyta az intézményt. Pártutasításra?
– Nem, a képlet ennél jóval egyszerűbb: 2000 lejt el nem érő fizetés után jelentős lépés egy 3500 lejes javadalmazás. Ezzel együtt nem volt könnyű a váltás, hiszen mi voltunk a legrangosabb kulturális intézmény a megyében. Olyan találkahely és tevékenységi gócpont, ahol szerintem a város valamennyi lakosa megfordult kulturális események, hobbikörök vagy köz­érdekű szolgáltatások – ide sorolom a pénzért tartott nyelvkurzusokat, szabó-varró tanfolyamokat is – vagy egyszerűen szabadidős tevékenységek okán. A gyermekáldozattal járó 1984-es szoborrobbantás után a légkör is megváltozott, az új belügyi vezetés például már nem tolerálta a kétnyelvű tárlatmegnyitókat.

– A ’89-es forradalmi események során a frontvonalban is felbukkant, majd hamar eltűnt. Ez is saját döntés volt?
– Talán Benczédi Sándor volt az, aki javasolt engem az első forradalmi tanácsba. Amikor az első gyűlésre bementem, az volt a benyomásom, hogy itt semmi sem változott: mindenki elvtársazta egymást, az osztogatott tisztségeket is a kommunista párt nomenklatúrája szerint nevezték meg. Engem a propagandatitkári tisztséggel „kínáltak meg”, amit visszautasítottam. Cserébe felajánlottuk Sylvester Lajossal, hogy tartjuk a kapcsolatot a téren lévő tömeggel. Istenem, mennyi blődséget képesek voltunk elmondani az erkélyről a terroristákról, a mindenféle fejleményekről! A rendszerváltás folyamata, majd az azt követő évtizedek máig azzal sokkolnak, hogy milyen hatást voltak képesek gyakorolni a közösség mentalitására, életére. Kezdetben a szabadság illúzió­jával éltem, miszerint új életet kezdhetünk, bárhová mehetünk és onnan visszajöhetünk. Ez részben meg is valósult, például azért, mert 1990-től sokak élettere megszűnt létezni, közülük csak kevesen találták meg a helyüket a régi lakhelyükön. Bennem elsősorban a világot látni érzéskésztetés dolgozott, hiszen a kommunista rendszerben egyetlen alkalommal voltam külföldön.

– Ne feledjük, hogy ön alól is megszűnt a kommunista „hevítésű” intézmény, a megyei kultúrbizottság. Hogyan „élt túl”?
– Az intézmény gyakorlatilag azonnal kiüresedett, egyszer csak egyedül találtam magam a korábbi négyfős csapatból. Ugyanakkor mindjárt azzal kellett szembesülnöm, hogy a román társulat színészei tömegesen készülnek távozni a városból, és ezt nekem mint régi kultúrásnak jelentették be. Könyörögtem nekik, hogy maradjanak, ők meg azt kérdezték, mit kapnak cserébe. A múlt rendszer viszonyai között ők mindent megkaptak, lakást, státust, viszont egyazon infrastruktúrán osztozkodtak a magyar társulattal. Egymás sarkát taposták, e tömegnyomor állapotának megváltoztatására pedig akkor remény sem kínálkozott. A távozók nekem, a hajdani megyei kultúrbizottság alelnökének asztalára tették le a lakáskulcsokat. Ugyanakkor nagyon hamar kialakult egyfajta párhuzamosság a megye magyar és román kulturális élete között, a megyei kultúrfelügyelőségen én lettem a „románfelelős”, Jánó Mihály pedig a magyar vonalért felelt. A korábbi kultúrairányításhoz képest a legjelentősebb változás az volt, hogy míg a kultúrtanácsok annak idején intézményeket igazgattak, az új világban egyre inkább projekt­alapú tevékenység, rendezvényszervezés zajlott. A kultúrházak többsége elveszítette a tömegkultúrát célzó identitását, bezárták
őket, sok helyen elhagyatottakká váltak.

– Ha már párhuzamosság… Őszintén, önre, aki fél évszázada Háromszéken él, újdonságként hatott az identitásbeli, kulturális párhuzamosság léte, illetve megerősödése?
– Korábban is létezett mindannyiunkban egyfajta földalatti gondolkodás, de az a kommunista rendszerrel volt kapcsolatos. A későbbiek sem a személyemet célozták, hanem az itteni román közösséget. Meg is kérdeztem egy régi magyar kollégámat: mi történt? Mire azt válaszolta: eljött az idő, hogy ti is megtudjátok, hogyan gondolkodunk mi igazából. De hát eddig miért titkoltátok? Mindezek ismeretében egyfajta opportunizmusnak éreztem a korábbi magyar viszonyulást. Amikor a hatvanas években Sepsiszentgyörgyre kerültem, a magánházakra – akkoriban még alig néhány tömbház volt – minden román vagy állami ünnepen kikerült a román lobogó, és meggyőződésem, hogy korántsem hatósági felszólításra.

– Az ön politikai pályára való „tévedése” egyfajta szükségszerűség volt, vagy az idők és körülmények tolták át abba a világba?
– A „tolták” jó kifejezés. A történet előéletéhez tartozik bizonyos mértékben a Vatra Românească Egyesület szentgyörgyi fiókjának megalakulása. A központi szervezet vásárhelyi megalapításáról egy újságból szereztem tudomást, és arról is, hogy egy általam is ismert képzőművész áll az élén. Felhívtam, de nagyon zavarosan adta át az egészet. A szentgyörgyi alakuló ülésre már egy katonatiszt érkezett, aminek láttán Gheor-ghe Tatuval, a volt prefektussal ki is mentünk a teremből. Ehhez a vonulathoz tartozik az is, hogy amikor a vásárhelyi eseményeket támogató szentgyörgyi felvonulás zajlott, úgy éreztem, nekem is látnom kell, mi történik. A tömegben magyarok figyelmeztettek jóindulatúan, hogy talán ezt nem kellene. Ettől még nem hagytam ott őket, és bár nem is értettem igazán a féltést, hogy csak azért, mert román vagyok, bántódás érhet, mi tagadás, jólesett. A politikába tett kirándulásomra amúgy nincs jobb szó, mint ahogy Andrei Pleșu egykori kulturális miniszter fogalmazott: megcsúszott a lábam. Egy Kovászna megyei román politikusnak ez a régió aranybánya, mert közvetlen választás révén ugyan soha nem kerülhetne a parlamentbe, de a visszaosztások bármit lehetővé tesznek. Annak idején úgy is mutatkoztam be a Traian Băsescuval való első találkozáson: a számítógép „terméke” vagyok Kovászna megyéből. A megye viszonyairól való ismereteimre,
véleményemre sem volt kíváncsi senki.

– A december elsejei román nemzeti ünnep évről évre feszültségeket, nyilatkozatháborút gerjeszt. Ön hogyan viszonyul ehhez a két kibékíthetetlenül ellentétes történelempercepcióhoz?
– Véleményem szerint december elsejének nemzeti ünneppé való kikiáltása a közös történelmünkkel kapcsolatos egyfajta elégtétel volt a román politikum részéről. Természetesen nem vonható kétségbe az 1918-as történelmi pillanat meghatározó jelentősége a román történelem szempontjából, de legalább olyan fontos volt január 24-e is, az első, a fejedelemségek egyesülése. De akár a Besszarábiával való egyesülés pillanata is. Bármelyikük lehetne nemzet ünnep. Az Erdéllyel való egyesülésnek nyilván különös szimbolikája van a románság számára – mint ahogy a magyarság számára is. De megtörtént történelemmel van dolgunk, amelyet ha netán valamilyen geopolitikai földrengés visszafordítana, a változás ugyanolyan szenvedést és keserűséget okozna a románoknak, mint amilyen szenvedés és frusztráció volt a magyarok számára. A sors döntéseit viszont el kell tudnunk viselni.

Petre Străchinaru
A Iași megyei Lészpeden (Lespezi) született 1943. január 10-én. A középiskolát a iași-i Costache Negruzzi Líceumban és a paşcani-i C. Burcă Líceumban végezte. Az Al. I. Cuza Egyetem filológia karán diplomázott 1966-ban. Szakmai pályáját tanárként kezdte a háromszéki Angyaloson, 1975 májusa és 1987 áprilisa között a sepsiszentgyörgyi Szakszervezetek Művelődési Házának igazgatója volt, 1989 decemberéig a Kovászna Megyei Kulturális Bizottság alelnöke. Az első sepsiszentgyörgyi román színház alapítója és vezetője. A rendszerváltást követően 2000 áprilisáig a megyei kulturális felügyelőség területi szaktanácsadója, azt követően az Árkosi Művelődési Központ igazgatója. 2004–2008 között demokrata párti parlamenti képviselő. Több kulturális-művészeti egyesület és alapítvány alapító tagja. Több mint száz művelődési kiadvány szerzője, szerkesztője, kulturális rendezvény megalapítója és irányítója. Díjak, kitüntetések: Kulturális Érdemérem, I. fokozat (2004); Pro Urbe díj (2013). Nős, két lány apja, hat unoka nagyapja.