A kilencvenéves Molnár Ernő cukrász életútjaRemek dobostorták, igazi krémesek készítője

2022. december 13., kedd, Riport

Katonai pályára szánták, kitanult két mesterséget, és egy évtizedig dolgozott a vendéglátásban, míg végül az általa választott pályán, cukrászként érvényesülhetett. A sepsiszentgyörgyi Molnár Ernő bácsi életútját sokféle jelzővel illethetnénk a megannyi vargabetű miatt, ő azonban állítja, elégedett sorsával, és úgy érzi, időskora ellenére sem szenved hiányt szeretetből, gondoskodásból. Nemrég, november 16-án ünnepelte 90. születésnapját. Történetét pár nappal azelőtt mondta el lapunknak.

  • A szerző felvétele
    A szerző felvétele

A sepsiszentgyörgyi Zathureczky Berta Idősotthonban keresem fel Ernő bácsit, aki saját szobájában fogad – éppen a friss napilapokat olvassa, amikor megérkezem. Elegáns, ahogyan mindig, valahányszor a központban láttam: vasalt inge mandzsettája fölött diszkrét hímzés, pantalló, hozzá illő mellény és cipő. Mosolyogva pillant föl halványkék szeme a lapokból, majd behív a takaros, világos kis szobába, leültet a kényelmes fotelbe és mesél hosszan, hol mosolyogva, hol gondterhelten.

Születésnapja az egyetlen pontos dátum, ami emlékei közt megmaradt, s bár élete fontosabb történéseit már alig vagy nem tudja évszámhoz társítani, memóriája mégis jó, úgy mesél egy-egy fontos pillanatról, hogy már-már magam is látom, amint kora reggel kíváncsiskodva betekint az egykori cukrászműhely kitárt ajtaján. Molnár Ernő ugyanis Sepsiszentgyörgy tehetséges, ismert cukrásza volt, aki – mint azt lánya utóbb felidézte – remek dobostortát, „olyan igazi, valódi” krémeseket és sok más desszertet, süteményt készített hosszú munkássága idején. A cukrászműhelyig azonban nem vezetett egyenes út.
 

Ígéretes indulás

Ernő bácsi 1932. november 16-án született Sepsiszentgyörgyön, a kilencven év alatt pedig sok mindent megélt, a világháborút is. Szülei munkás emberek voltak, édesapja katonaember, altiszt volt, s azt szerette volna, hogy egyik fia nyomdokaiba lépjen, kadétiskolába járjon. Ennek érdekében megtette a szükséges előkészületeket, s arra is gondja volt, hogy egy zászlós kollégája, aki civilben tanító volt, felkészítse fiát, hogy ne menjen tanulatlanul Pestre, „ne mondják, hogy Székelyországban csak buta emberek vannak” – jegyezte meg nevetve Ernő bácsi.

Édesapja a Hargita megyei Lóvészen, a Karakó hídnál szolgált, amikor egyszer parancsot kaptak, hogy helyüket a németeknek adják át, „jól emlékszem, Románia akkor ugrott ki a háborúból, s akkor történt, hogy az oroszok az Úz völgyébe betörtek”. A történtek miatt Ernő bácsinak vissza kellett térnie szülővárosába. Tekintettel a körülményekre, a Szászrégenben élő, szűcsmesterként dolgozó nagybátyja úgy döntött, a három testvér közül egyet magával visz, hogy az egyedül maradt, szövőgyárban dolgozó édesanyjuknak valamelyest könnyebb legyen. „Gyenge állapotban voltunk akkor, nem csak mi, hát mindenki” – mondja Ernő bácsi, így rá, a legkisebbre esett a választás, hogy elmenjen rokonaihoz s kitanulja a szűcsmesterséget.

Öt évig volt távol családjától, s némiképp hiábavalónak bizonyult igyekezete: a szakmát kitanulta ugyan, ám a változások ismét megnehezítették boldogulását. „Jött a kollektivizálás, a kisiparban pangás volt, a szűcsiparnak nem volt alapanyaga, rendelet született arról, hogy a bárányokat nem lehet vágni, hanem szaporítani kellett” – mesélte. Immár kész fiatalemberként, 17 évesen érkezett haza, édesanyja pedig újabb mestert keresett számára, hogy ismét szakmát tanuljon. „Volt egy vendéglő a központban, amelyet akkor Köpködőnek hívtak, s annak az udvarán dolgozott egy lakatos, akinek egy inasra volt szüksége. Kipróbáltam, de hamar rájöttem, hogy ez nem nekem való, mert akkoriban gyenge fizikumú voltam, az meg nehéz ipar volt” – emlékezett vissza Ernő bácsi. Ám a sors úgy akarta, hogy mégis ezen a helyen találja meg azt a foglalatosságot, amit szívesen végez.
 

Cukrászműhelyből a tiszti étkezdébe

Arra a bizonyos udvarra nyílt egy cukrászműhely ajtaja is, egy laboratóriumé, ahol akkoriban Benke Dezső volt a cukrász. Ernő bácsi általában korábban érkezett, mindig hosszasan nézte reggelente a cukrászokat, amint dolgoztak. Egyszer Benke Dezső rákérdezett a fiatalemberre, kipróbálná-e a cukrászatot. Így történt, hogy az akkor alakult Gábor Áron Szövetkezetnél szerződést kötöttek erre. Előbb inas-, majd szakiskolába járt, végül pedig érettségizett is Ernő bácsi, s mint visszaemlékezett: délelőtt dolgozott, délután pedig tanult. Közben a katonai szolgálatot is teljesítette, s azt a három évet úgy említi, mint fiatalságának legszerencsésebb időszakát.

Botoșani-ba szólt a behívója, ott egy gyülekező alkalmával kiválasztották a besorozottak közül a cukrászokat, szakácsokat. Ettől kezdve a tiszti konyhán dolgozott, ahol naponta hatszáz emberre főztek. Kollégái mégis irigykedtek rá, úgy tartották, hogy aki oda kerül, annak bizony jó dolga lesz. „Nem ettem árpakását, se puliszkát. Olyan dolgom volt, hogy itthon se olyan. A háború után sok nehézség volt, étel szűkösen, mindent jegyre adtak, de nekem ott bent megvolt az ételem, pénzre sem volt szükségem, a tisztek örökké valamivel segítettek” – mesélte mosolyogva. A katonasági „arany­életet” aztán a rideg valóság váltotta fel, „belekerültem a jóból a nyomorúságba” – fogalmazott.
 

Nehéz idők, új kihívások

A nehéz idők emlékeként tartja számon, hogy édesanyja a szövőgyárból kapott damasztot, szövetet, amit eredetileg lányának gyűjtött a stafírunghoz, de a szűkös időkben kénytelen volt élelemre váltani.  Egy vasutas segítségével értékesítették az anyagokat, majd cukorra, olajra és egyéb szükséges dolgokra fordították az így szerzett pénzt.

Bonyolította az amúgy is nehéz helyzetet, hogy a leszerelt katona hazatérve nem kerülhetett vissza régi helyére, állását a cukrászlaboratóriumban más foglalta el. Újabb pályaváltás következett, pincérnek tanult egy újonnan nyílt vendéglőben, majd a sokak által ismert Piros bár főnöke lett Fehér Gyulával, akivel majdnem tíz évet dolgozott együtt. A cukrászatot csak e hosszú kitérő után folytathatta, de végül visszakerült a laboratóriumba, amely a városban működő hét-nyolc cukrászdát látta el süteményekkel, tortákkal, fagylalttal.

Ernő bácsi úgy emlékszik, az alapanyagoknál nem ütköztek nehézségbe, volt miből dolgozniuk. Hétvégékre általában sok rendelést vettek fel, megesett, hogy szombatonként egyszerre hetven tortát készítettek, díszítettek a műhelyben. Kaptak egy nagy gépet is, hogy munkájukat segítse, ehhez azonban csak egy üst érkezett, a cukrászoknak azonban szükségük lett volna egy másodikra is. „Akkoriban jártak a cigányok, az út szélén csinálták a gyűrűket”, s egyszer egy fiatal cigány legény, aki az apjával dolgozott, a laboratóriumhoz ment, így megkérdezték tőle, tudna-e üstöt készíteni. A fiatalember egy spárgát kért, azzal lemérte a meglévő üstöt, s bár a cukrászok igencsak kételkedve, fejcsóválva fogadták a méretrögzítés pontosságát, két hét múlva a cigányok tökéletesen illeszkedő üsttel tértek vissza. Ernő bácsi szerint mindössze egy üllővel és egy kalapáccsal készítették el a méretes edényt.
 

Dolgozni élethosszig

2003-as nyugdíjazásáig Ernő bácsi fáradhatatlanul dolgozott, aztán újabb felkérést kapott, így tíz évig egy magánvállalkozás cukrászdáját vezette, s a munkát otthon sem hagyta abba, dolgozott, tortákat készített, a bevételből unokája továbbtanulását támogatta.

Családjáról csak kevés szót ejt, feleségét rég elveszítette, egyetlen lánya tanítónőként dolgozik, egyetlen unokája pedig igen távol, Amerikában él. Mosolyogva, szeretettel beszél róluk, fényképeiket együtt szemléljük a falon: nevető unokát, ragyogó arcú dédunokákat örökítenek meg.

Érdeklődésemre határozottan válaszolta: jól érzi magát az idősek otthonában, jó a társaság és nagyon kedves a személyzet, ők biztosítanak a bentlakóknak ellátástól a tiszta ruhákig mindent. Megjegyzi azt is, hogy jól főznek és tisztaság van mindig, mindenhol, sőt, még programokról is gondoskodnak az idős lakóknak. „Hát lehet akkor panaszunk még valami? Semmiben hiányt nem érzünk, még szeretetben sem” – szögezi le mosolyogva, aztán botjára támaszkodva, úriemberhez illően egészen a bejárati ajtóig kísér.

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Részt kíván-e venni a június 9-i európai parlamenti választásokon?









eredmények
szavazatok száma 726
szavazógép
2022-12-13: Gazdakör - :

Nyolc pályázat a megyéből (Hegyvidéki beruházási programok)

A mezőgazdasági minisztérium saját költségvetéséből finanszírozott három hegyvidéki  beruházási programja keretében, melyre november 29-ig lehetett pályázni, országos szinten mindössze 198 pályázatot tettek le, esztenalétesítésre 17-et, tejbegyűjtők és tejfeldolgozók létesítésére 79-et, gomba- és gyógynövénybegyűjtők létesítésére 102-t. A pályázható összeg tetemes része megmaradt, amiről még nem tudni, hogy határidőt hosszabbítanak-e, vagy más célra használják fel.
2022-12-13: Kultúra - :

Kárpátországi téridő

Sepsiszentgyörgyi és baróti bemutató után, de még csíkszeredai előtt, Kézdivásárhelyen a Vigadó Művelődési Házban mutatják be szerdán 18 órakor a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesületének legújabb könyvét: Kárpátországi téridő – Nagyjaink Szent Istvántól Kányádi Sándorig (ötletgazda Galbács Pál, szerkesztette Szekeres Attila, Illyefalva, 2022).