Hiszen többször is tapasztaltam, hogy például egy magyar nyelvű felirat eltűnése, ne adj’ Isten, románná változtatása olykor – joggal – hetekig foglalkoztatta ugyanezeket a médiumokat. Ami a leginkább aggasztó, hogy a közösségi jogtiprás, amire még 1989 előtti „gazdáink” sem mertek vetemedni, most egyszerűen elkerülhetetlennek beállított gazdasági döntésként kerül az olvasó asztalára.

Mintha az anyanyelvi tájékoztatáshoz való jog pénzre váltható lenne. Mintha a megszűnő napilapok legfőbb célja a gazdaságilag megtérülő, sőt, kifizetődő tevékenység lenne. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy január elsejétől azok az olvasók, akik túl korán születtek ahhoz, hogy telefonjaikból simogassák elő a friss híreket, figyeljék majd a hold állását, a szelek járását, és tájékozódjanak abból kedvenc írójuk, színházuk, múzeumuk, képtáruk, civil szervezetük, s miért ne, kedvenc pártjuk vagy politikusuk tevékenységeiről – akik részéről szintén nem látok tiltakozást, jogvédő szervezetekhez forduló, felelős képviseleti kiállást... És azon tűnődöm, hogy ma egy napilap, holnap egy színház, holnapután esetleg egy iskola kerülhet sorra, vagy akár egy párt, hiszen ezek az intézmények sem tartoznak a gazdaságilag megtérülő befektetések közé. Mintha az egyetlen értékhordozónk a pénz lenne.

És figyelem magamat is, ahogyan a csendes aggodalmat választom, magánbeszélgetésekben vagy a délutáni-esti magányban belső monológok formájában duzzogok, de nyilvánosan nem emelek szót sem az újságíró barátomért, sem a mindennapi tájékoztatáshoz való jogomért, sem azért, hogy pedagógusként, civil szervezetben aktívan tevékenykedő emberként, kultúrafogyasztóként most ez mit jelent számunkra. Köszönöm a Háromszéknek, hogy tükröt tartott elém, és rákényszerített, hogy szembenézzek magammal is. Bevallom, nem tetszik, amit látok.

Mert rendszeres újságolvasóként azt szeretném, hogy a Háromszék ne maradjon az egyetlen megyei napilap, és valami előre nem látható csoda folytán születhessen újra az közösségi összefogás, ami 1989 decemberének zűrzavaros utolsó napjaiban újrateremtette az erdélyi magyar sajtót, és hogy ennek a csodának legyen az a következménye, hogy az erdélyi magyar sajtó valóban közösségünket szolgálhassa, ne pedig – akár az önfeladás árán is – a befektetőjét. Hiszen, és most csak a hozzánk legközelebb állót említem: a Székely Hírmondó nem egy egyszerű napilap! A Székely Hírmondó magát az 1849-ben alapított Székely Hírmondó szellemi örököseként hirdeti, megszűnésével közös értékeink egy jelentős szelete is veszendőbe megy! Gábor Áron kései utódaitól kérdezném: vajon megéri az a tál lencse? Tudom, persze, költői a kérdés, sőt, inkább naiv.

Ezért most már én is csak annyit teszek, amennyit pénzzel megtehetek: előfizetek a Háromszékre.

Ferencz Éva