A baróti karácsonyi vásár nemcsak erdővidéki, de környékbeli városok kézműveseit is vonzotta. Hogy megérte-e nekik esetenként bő száz kilométert utazni, az az érdeklődők számát elnézve kétséges, ám az ünnepekre készülő helyiek jól jártak: tényleg színes volt a kínálat. Jutott angyalfia idősnek, fiatalnak, gyereknek, asszonynak és férfinak is, beszerezhető volt a karácsonyi lakomához szükséges jó néhány alapanyag is.
Tófalvi Szidónia égethető gyurmából készült fülbevalóit, nyakékeit, ásványkövekből alkotott karkötőit édesanyja, Szekeres Gabriella kínálja. Építészmérnök lánya hobbiból készíti a már márkanevet is viselő – Sesid – ékszereket, amelyekre inkább Kolozsváron van kereslet, de Baróton a fiatalok is vásárolnak belőle. „Hogy milyen lesz karácsony? – kérdez vissza a mosolygós arcú asszony. – A karácsony mindig szép, érezni az áldást, amikor a család összegyűl. A legnagyobb ajándék az lesz, hogy láthatom az unokámat” – mondotta.
A felsőrákosi Bíró Eszter festett tárgyait hozta vásárba. Tálca, irattartó, ékszerdoboz, falióra és számos csecsebecse vásárolható meg. Munkája mellett egyre többet fest, ha teheti, vásárokba is eljár, így egyre inkább ismerik. Most nem árult olyan sokat, de – mint mondotta – nő azok száma, akik otthonában keresik fel, hogy megrendeléseket adjanak le vagy a kész termékekből válasszanak. A megvásárolható darabok „erdővidékiesességét” erősíti, hogy a dobozok döntő többsége Vargyason, Török Imrénél készült.
Deák Enikőtől gyergyói finomságokat lehetett beszerezni. Gyergyó messze van, de ismerik Erdővidéken, keresik termékeit, ezért, ha teheti, mindig jelen van Baróton. Asztala kisebb-nagyobb üvegekkel és dobozokkal annyira tele van, hogy az ember azt hiszi, a gyógyteakeverékeknek, szörpöknek, lekvároknak se szeri, se száma. Az áfonya, a csipkebogyó, a vörös és fekete áfonya, a málna és a szeder erdőben volt szedve, mindössze a fekete ribizli és a homoktövis származik termesztőtől. Beszélgetésünk közben Deák Enikő Gyergyót az áfonya földjének mondja
A bodosi Gáspár Márta gazdag zöldségeskertje termését kínálja. A piacon minden szerdán jelen vannak, ám most, az ünnepek közeledtével érezni lehet, az emberek készülnek minél gazdagabbá tenni asztalukat. Elsősorban a leveszöldségeket viszik a vásárlók, de keletje van a sütőtöknek, céklának és a fekete reteknek is.
Kovács Katalin Kézdivásárhelyről házi, különleges ízű csokikat és mézeskalácsot készít. Portékáik tényleg szépek, szinte nem is hiszi el az ember, milyen aprólékoson kidolgozottak – rengeteg időbe is telik, amíg kínálhatóvá válnak. Üzletszerűen dolgozik, de – mint mondotta – lelkesedése még mindig az amatőröket idézi, hiszen számára nem feltétlen a jövedelem fontos, hanem az, hogy látja, másnak ízlik és örömet szerez fogyasztásuk.
Simó Ágota díszeihez a bodvaji és a fülei erdőben gyűjti az alapanyagnak való bogyókat, terméseket és a mohát, sok időbe telik mosásuk és szárításuk, ügyelni kell lakkozásukkor, de szereti ezt a munkát, nem panaszkodik miatta: remek elfoglaltság annak, aki szereti, s nem mellékesen örömet szerez számára az is, ha valamely ismerősnél „jó helyre téve” megtalálja alkotását.
A vásár legjobb termékét az utolsó kiállítóasztaloknál találtuk: a talán tízéves Kurta Hunor nagymamája portékái mellett kis tányérban kínálta szerényen az általa papírból kivágott, színezett és feliratozott lehúzós képeket. Kezdetlegességük, naivságuk külön bájt kölcsönöz az igencsak eredeti alkotásoknak – és puszta látványuk önkéntelenül is mosolyt csal a szemlélő arcára.
