Putyin közben vigyorgott (mint Putyi a laskának) és esküdözött égre-földre, hogy csak hadgyakorlatot hajt végre Ukrajna körül. Joe bácsi meg kiabált a túlsó partról (az Atlanti-óceánéról), hogy ha megpróbálja, megbánja mint a kutya, mert úgy megszankcionálják, hogy attól koldul. Azt nem mondta, hogy a szankciókból Amerikának mennyi haszna származik. Például a palagázból. Mi meg féltünk az energiaár-emelésektől és a háborútól is. Talán a drágulásoktól még jobban rettegtünk, mert azokat mindenki saját zsebén, illetve bőrén érzi, és reméltük, hogy nem is lesz háború.

Aztán Putyin megvárta a pekingi olimpia végét, véget vetett a békének és megtámadta Ukrajnát, azt ismételgetve, hogy az nem háború, csak egy speciális hadműveletet. Azt mindenki tudta, hogy Béke Nobel-díjat ezért nem kap, viszont rebesgették, hogy egy orvosi Nobel-díjat megérdemelne érte, mert a különleges hadművelet kezdete óta már senki nem foglalkozott a koronavírus-járvánnyal.

Putyin olyanformán gondolkozott, mint Ferenc Jóska az első világháború kirobbantásakor, aki mindent meggondolt, mindent megfontolt, és azt ígérte, hogy mire a falevelek lehullanak, vége lesz a háborúnak. De az orosz rosszul számolt ezzel a katonai (bal)lépéssel, mert úgy képzelte, hogy mire kizöldülnek a fák, vége lesz ennek az igen különleges akciónak. Tévedni emberi dolog, és nemsokára „ünnepelhetjük” a háború első évfordulóját. (Csak nehogy ez is négy évig tartson). Mumusként Putyin időnként taktikázik és taktikai atomfegyverekkel ijesztget, erre őt még jobban kezdik fenyegetni.

Az Európai Unió pedig bevezetett mindenféle szankciókat Oroszország ellen. Ha az Ukrajna elleni orosz csapásokat közvetlenül nem is, de a szankciók hatását már rögtön éreztük. Egész évben – mint mikuláskor vagy karácsonykor – újabb és újabb meglepetésekben részesültünk, amikor bementünk vásárolni az üzletekbe, vagy ha kézhez kaptunk egy-egy számlát.

Idehaza Romániában is voltak némi háborúskodások, főleg a magyarok miatt, de a szent (hármas) szövetség összetákolt szekere a szociáldemokrata (PSD), liberális (PNL) és az RMDSZ kormány mégis egyben maradt. Pedig olyan Romániára és világra szóló botrányok történtek, mint a székely himnusz eléneklése a hokibajnokságon, amelynek résztvevője volt a környezetvédelmi miniszter, Tánczos Barna is. Ez a PSD-elnök Marcel Ciolacu szerint „tűrhetetlen provokáció” volt. Ezért kérték a miniszter lemondását. Történtek még más, Románia egységét fenyegető támadások is, amelyek miatt a romániai magyarokra ötödik hadoszlopként tekintettek. Kelemen Hunor állítólag megtapsolta Orbán Viktor tusványosi rasszista beszédét. Hunor azt mondta, hogy ott sem volt a beszéd alatt. Aztán kiderült, hogy az ominózus beszédet az összes román politikus kívülről fújta és fújtatott is miatta. Majd Orbán tett rá még egy lapáttal, amikor egy Nagy-Magyarország-sállal mutatkozott egy futballmérkőzés után, ami – egyesek szerint – nem más, mint revizionista terveinek a kifejezése. Itt járt a magyar köztársasági elnök is, aki olyanokat merészelt mondani, hogy felelősséget vállalnak minden magyarért, ami szintén felért egy hadüzenettel. A román külügyminiszter meg elment látogatóba Magyarországra, és meg is reklamálta, hogy állandóan jönnek ide mindenféle magyarországi hivatalos személyek, akik „nem megfelelően” beszélnek. Végül Csoma Botond mondott megbocsáthatatlan dolgokat december elseje alkalmából. Azt sugallta, hogy Erdély a román mellett magyar, szász, zsidó (stb.) föld is.

Az ilyen megnyilvánulások miatt a román sajtóban heteken, hónapokon keresztül dúlt az igazságos honvédő háború a magyarok ellen. Az RMDSZ-t mint az ötödik kereket többször is ki akarták szerelni a kormányzásból, de végül maradt. A magyarok viszont a népszámlálás szerint Romániában már csak egymillióan maradtak. Úgy látszik, használt nekik az állandó felszólítás, hogy Kifelé az országból!, és ezért számarányuk örvendetesen csökkent az összlakosság számához viszonyítva. Még néhány évtized és megoldódnak Romániában a nemzetiségi gondok, amelyeket tulajdonképpen csak a magyarok okoznak.

Borítókép: Facebook / Guvernul României