— Első kérdésünk akkori terveire, reményeire vonatkozik. Mik váltak valóra?

— Az iskola működik. Elértük, hogy már a negyedik csoport végezhette el a nyolc osztályt. Amit viszont keserűen tapasztalok, a lemorzsolódások aránya. Ha ötvenen-hatvanan megkezdik az első osztályt, nyolcan-tízen ha eljutnak a nyolcadikig.

— Mi ennek az oka?

— A szülők. Bármennyire is furcsán hangzik, de legtöbb esetben ők gördítenek akadályokat gyermekeik iskolába járása elé. Nem látják be, hogy a gyermekek jövőjéről van szó. Negyven-ötven közül húsz szeretné, ha gyermeke valóban elvégezné a nyolc osztályt, s utána valami szakiskolába kerülve, szakmát tanulhatna. A többséget ez nem motiválja. Ha a gyermek akkorára nő, hogy már befogható, kimarad az iskolából, fontosabb a kukázás, az erdőre járás. Azt is mondhatom, minden fontosabb, mint az iskola. Érdekes, a gyermekek mintha jobban akarnák, hogy valami más legyen belőlük. Megálmodják a jövőt, a világ legtermészetesebb módján szeretnének többek lenni.

— A szülők nem pontosan ettől félnek?

— Valószínű, rettegnek attól is, hogy ha tanul, kitör a közösségből, és elveszíthetik. 1991-ben kerültem ide Bálint érsek úr megbízásából, azóta rengeteget beszélgettem velük ezekről a problémákról. Azzal bocsátott utamra, hogy gondod legyen a cigányokra. Ezt én komolyan is vettem. Számtalanszor elmondtam, türelmesen elmagyaráztam nekik, hogy gyermekük, ha több lesz, mint ők, nem biztos, hogy ott is hagyja őket, de hát az előítéletekkel nehéz küzdeni, szívósak, makacsul tartják magukat.

— Annak idején az iskola ötletét hogy fogadták?

— Örültek. Az iskolaalapítást sokan (nem romák!) bizarrnak tartották. Én magam is furcsállottam, miért érdekelhetne különösebben egy papot, hogy megbízhatóan gyarapodó számú hívei tudnak-e írni és olvasni?! De aztán rájöttem, ha változtatni akarunk életformájukon, most egy nagyot mondok, a sorsukon, akkor igenis, fontos. Hát hogyan adjam úgy a kezükbe a Bibliát, hogy nem tudják el is olvasni?

— Aztán a csak cigányiskola is sokaknak csípte a szemét?

— Azóta kiderült, ez fontos volt, talán a legfontosabb. Számukra a normális iskolába járás olyan volt addig, mint egy szép álom. Kilencven százalékuk addig éppen azért maradt ki az iskolából, mert az őket lenéző magyar gyerekek miatt kisebbségben érezte magát. Sokszor az utolsó padokba ültették, éreztették velük a másságukat, lekezelték őket. Most egymás között vannak. Tizennyolc esztendő alatt én is beláthattam, hogy ez elkerülhetetlen feltétele a rendszeres iskolába járásuknak. Ami az életükben nagyon fontos, hiszen egy cigány gyerek estében nincsen meg az a családi háttér, ami a magyar gyermekek esetében megvan, vagy ha igen, nem úgy... Ők rendszerint azzal maradnak, amit az iskolában sikerült megtanítanunk nekik. Az elején rendkívül zavart, hogy a gyermekek harminc százaléka nem tud megtanulni írni-olvasni, azóta az analfabetizmus jelentősen csökkent, ami a rendszeres iskolába járás egyenes következménye.

— A plébános úr tizennyolcadik esztendeje szolgál és él közöttük. Hogy látja, van-e egyáltalán valamiféle értékrendjük?

— Igen, csak gyökeresen más. Azt ők is látják, az értelmesebbje, természetesen, hogy az iskola kiemelheti őket ebből a nyomorlétből. Hogy akinek állandó munkahelye van, s rendszeresen megkapja a fizetését, másképp él, mint ők. Ennek ellenére a megszokás erősebb, az előítéletek szívósak! Ők, ha egyetlen szóval akarnám jellemezni őket, azt mondhatnám: a mában élnek. Ezt a génjeikben hozhatták magukkal, még Indiából. Meleg éghajlathoz szoktak, valamicskénk legyen, mondották, hogy megélhessünk, s ha feltették egyáltalán a kérdést, hogy mikor éljünk, a válasz készen volt: ebben a pillanatban! Annak idején az egyetemen filozófiatanárunk az indiai bölcseletben elmélyedve egyfajta hedonizmussal jellemezte ezt a gondolkodásmódot, s elmondott nekünk egy kis versikét is. ,,Szürcsöld a zsírt, és / ne gondolj a holnappal. / Verd magad adósságba, / és éld az életed." Ezt akkor, 1976-ban fel sem tudtam pontosan fogni, de megragadott. S így, amikor először találkoztam híveimmel, egyből felfedeztem ezt a mentalitást. A gyökereket.

— Bizonyára a tizennyolc év alatt többször is elgondolkodott azon, hogyan lehetne integrálni a cigány közösségeket, már ha egyáltalán a többségi társadalomban van erre készség. Mert az előítéletek mindkét irányban nyomasztóan hatnak.

— Ennek ellenére nincsen más út. Magamat látom igazolva, az iskola s a templom szerepének fontosságát. Ennek a kettőnek az összefogása a nevelésben igen fontos, talán a legfontosabb. S az integráció hosszú, gyötrelmekkel, nehézségekkel teli útjának nyilvánvalóan csak a kezdete. Ez nem megy máról holnapra, sok lemondással, áldozatvállalással, szívós munkával jár.

— Ők egyébként hívők?

— Igen. Persze, mély vallásosságukat szeretik apróságokban kiélni. Adventi időszakban, mint most is, a négy hét alatt hajnalban hattól misézek, még a kicsi gyermekek is felkelnek és eljönnek. Ők általában nagyon hajlanak a misztikum felé, ezt is a génjeikben hozták magukkal, az őshazájukból, ezért is hatnak körükben kevéssé a protestáns és neoprotestáns vallások. Mivel a cigányság lelkülete hajlik a borzongató, a misztikus felé, kell nekik a képszerűség, a liturgia látványosságai, a tapinthatóság általában, lássanak minél több képet, simogathassanak meg minél több szobrot. Ne feledjük, a hindu vallások, de a buddhizmus is rendkívül gazdag hiedelmekben. Jellemző a több szellem, démon akár együttes működése, az álmoknak tulajdonított fontos szerep, s értelemszerűen az álmok megfejtése is. Egy idősík nyílik meg ilyenkor… Megfigyelhettem azt is, hogy a cigány közösségek mennyire tisztelik az idősebbeket. Ők azért idősek, mondják, mert a szellemek így akarják. S megnyilatkozásaik Szentírás-számba mennek a számukra. Egyszerre jellemző rájuk a félelem a szellemektől és a kíváncsiság: valamit felfogni, felfedezni, megtanulni ebből a szellemi világból.

— Visszatérve az elmaradt integrációra, egyáltalán látja-e esélyét?

— Természetesen. Ez, úgy gondolom, az európai kultúrnépek számára is áldozatokkal jár, de elkerülhetetlen. Persze, nem ma, nem is holnap valósul ez meg, nem is egyszerre, de a folyamat megkezdődött. Kibontakozásához viszont idő kell, és nem is kevés. S hasonlóképpen türelem, sok türelem. Ma, december 18-án (amikor a beszélgetés folyt — B. L.) van a kisebbségek világnapja. Ilyenkor emlékezünk meg a vándorokról is, az úton levőkről. Érdekes az is, hogy mi, magyarok Romániában, ők közöttünk, Sepsiszentgyörgyön vannak kisebbségben. Sokat lehetne beszélni arról is, hogy mi minden történik országos szinten, de egy bizonyos, a sikeres integráció első előfeltétele, hogy a többség egyáltalán emberszámba vegye őket. S itt még, sajnos, nem tartunk. Pontosabban nem mindig, nem minden esetben tartunk itt. Hogy megint az előítéletekre célozzak. Számomra egyszerűen megdöbbentő, hogy immár hatszáz esztendeje élnek itt, közöttünk, magyarok között, ennek ellenére a többség nem is ismeri, rosszul ismeri őket, és tele van előítéletekkel. Megkérdezhetném: a múltban mit tettünk, egyáltalán tettünk-e valamit a beilleszkedésükért? A magyarság többségének számára elriasztó már a viselkedésük, az öltözködésük, a mosdatlanságuk, a civilizálatlanságuk is. Az egész életmódjuk visszataszító. Van egy kitapintható irtózat is, egy rettegés, a rablógyilkosságoktól például, a cigány bűnözéssel kapcsolatban. Sokan elfordulnak tőlük, mondván, koldulnak, követelőznek, erőszakosak, és fel sem teszik a kérdést, vajon miért? Mintha tőlünk is idegen lenne időnként a keresztényi türelem. A szeretet egyetemes nagy ünnepe előtt talán erről sem felesleges beszélni. A munkámnak az iskola mellett annyi eredménye mégiscsak volt, hogy az enyémek nem koldulnak. Itt csak vendég koldusok vannak, Brassóból, a szomszédos falvakból jönnek, s legtöbb esetben, keserű felismerés ez is, a szülő állítja oda koldulni őket. A mieink már nem koldulnak, igényt tartanak viszont a Caritas-segélycsomagokra. A helyi Caritas vezetője, Baritz István melléjük állott, szorgalmazta a cigány csoportok megszervezését is, az önszerveződést. Vannak tehát ún. Caritas-csoportok, már negyvenhárom, saját csoportvezetőik vannak, 14—15 család tartozik egy-egy ilyen csoporthoz. Akik negyedévenként gyűléseket is tartanak, ők viszik házhoz is szervezett formában a segélyeket, és számon tartják, ha valahol sürgősségi eset van, ha egy ágy, kályha, babakocsi kell, vagy egy lesántult embernek bot, a csoportvezető azonnal jelenti. Hát így segítünk a családokon. A Caritasszal közösen, úgy gondolom, tényleg teszünk is valamit, és ezt a cigányok értékelik is…

— A közösségből járnak el külföldre?

— Magyarországra tizenöt-húsz százalékuk rendszeresen jár. Ott megvannak már a kiépített kapcsolataik. Nagy tételben vásárolnak fel alsóneműt, újabban párnát, paplant is, s falun eladják. Három olyanról is tudok, aki autókereskedéssel is foglalkozik. Ők a felsőbb tízezer... Kétségtelen, vannak vállalkozó szelleműek is közöttük, de gondoljunk bele, azért a kicsi nyereségért mennyit kell menni, házalni, cipekedni, ázni-fázni. De bennük, akárcsak az örményekben, zsidókban, megvan a kereskedésre való hajlam. Ehhez jobban értenek.

— Most, hogy tanítványai több nemzedéke is felnőtt, hogyan látja esélyeiket? Önnél jobban ma aligha ismerheti őket bárki is...

— A legfontosabb a kölcsönös tisztelet. Hogy nézzük őket embernek. Én például soha nem tegezem le elsőre őket. Ahogyan volt tanítványaim az első gyerekkel megkeresnek, hogy kereszteljem meg őket, már magázódunk. Hogy vegyék észre, tisztelem bennük az eljövendő családanyát, családapát. Ezek kicsi dolgok, de tudjuk, a kicsiny dolgokon sok múlik… A múlt évi statisztikáinkat szemlélve végigkérdeztem a magyar egyházközségeket, parókiákat, a temetések száma sajnálatosan sok esetben már meghaladja a keresztelések számát. Itt, az én közösségemben fordított az arány. Az elmúlt évben ötven keresztelő volt, és tizenhat temetés. S ami különös, ebben a közösségben, amióta én közöttük vagyok, egyetlen öngyilkosság történt alkoholizmusból kifolyólag, s az az áldozat sem volt különben cigány származású, egy lecsúszott, közéjük keveredett, megkeseredett magyar ember volt… Mint a statisztikák is jelzik, a szaporulat felfelé ível, nem áll meg, a családokban teljesen természetesnek tartják az öt-hat gyermeket.

— Sokan a kutatók közül pontosan ezt beszámítva s a lehetséges jövőn töprengve tartják elkerülhetetlennek és sürgősnek az integrációt...

— Én azt mondom, országos szinten is jobban oda kellene figyelni az integrációra, és sokkal több áldozatot kellene hozni érte, ha száz év múlva nem akarunk ma elképzelhetetlen rettegésben élni…