— Öreg néni és egy kisgyerek tűzesetben meghalt. Mire kiértek a tűzoltók, már nem lehetett megmenteni őket;

— Az angol királyi udvar egyik kutyája halálra mart egy másikat, de további incidensek elkerülése végett szigorúbb megfigyelést rendeltek el;

— Sokan álltak sorban a vonatjegyekért a jegyirodák előtt, nagy volt a felháborodás a várakozó utasok közt;

— Az üzletek nyitvatartási rendjét is közölték, hogy aki karácsony napján friss árut akar vásárolni, tudja, hogy hol kell keresni. Igaz, hogy a termelők nem dolgoznak, csak az eladóegységek, megszokott nyitva tartással, és kínálják ,,friss árujukat";

— Száz adag ingyenebédet osztottak ki a hajléktalanok közt, és meleg teával is kedveskedtek az állomások mellett meghúzódóknak;

— Két élsportoló látogatott meg egy árvaházat, és télapósapkás macikat osztogattak a gyerekeknek;

— A várható időjárást mondták még el, aztán jó szórakozást kívántak a filmhez.

Karácsonyi hírek: halál, felháborodás, üzletek nyitvatartási rendje, hajléktalanság, semmitmondó önreklámozás. Mintha csak Betlehemben lettünk volna azon az éjszakán, amikor Isten az ő szeretetével, alázatával, gyöngédségével, törékenységével belépett a mi világunkba. Ott sem volt fontos, hogy aki ajtajukon kopog, az Isten fiát hordozza. A hír másról szólt, de Isten tervét nem lehetett meghiúsítani azáltal, hogy a zörgető idegent a településszéli istálló felé igazították, mert ott tudott az Isten igazán szelíden és szerényen egy lenni közülünk. Tagore, az indiai filozófus így fogalmaz: ,,minden újszülött gyermek azt az üzenetet hozza magával a világba, hogy Isten még nem vesztette el hitét az emberben".

Az első karácsony óta köztünk és bennünk él a jóság. A karácsony közelsége teszi ezt leginkább kézzelfoghatóvá, amikor mi is elkezdünk jótékonykodni. Mi is észrevesszük a szegényeket, rászorulókat. Ilyenkor adakozóbbak vagyunk, könnyebben siklik kezünk zsebünkbe, pénztárcánkba, és nem tartjuk zavarónak, idegesítőnek, tolakodónak a felénk nyújtott kérő kezeket.

Így nyújtja kezét Isten is felénk ezen a karácsonyon, de nem megkeményített lényünk szunnyadó lelkiismeretét elaltató alamizsnát vár, hanem minket, magunkat, hogy a betlehemi pásztorok kíváncsiságával és örömével, valamint a napkeleti bölcsek meggyőződésével jöjjünk jászlához imádni őt, aki nem félelmetes, haragvó, büntető, hanem annyira kicsivé lett, hogy egy szűzlány keblére ölelhette.

Visszaemlékszem, szülővárosomban még a 80-as években valaki a templomi betlehemből karácsony éjszakáján elvitte a kis Jézus szobrát. A plébános kihirdette, hogy aki elvitte, hozza vissza, hisz szomorú a Szűzanya. Egy gyerek hozta vissza, aki azért vitte el, mert nem akarta, hogy megfázzon a kis Jézus. Otthon külön ágyat vetett neki, gondozta, szerette.

A mi lelkünk Betleheméből is elvitték Jézust, de nem gondozni, szeretni, hanem elhallgattatni, száműzni. Jó lenne, ha ez a karácsony visszahozná a mi lelkünkbe, családi közösségeinkbe, társadalmunkba a szeretetet, a békét, az örömet, a megbocsátást, az Isten irgalmába és gondviselő jóságába vetett hitet. Jézus megszületett, örvendjünk, testvérek, mert ,,velünk az Isten"!

Dávid György plébános