László Zsuzsa
Kapcsolgatom a távirányító gombjait, és bár igen sok mindentől próbálom jó ideje megóvni magam, mégis lecövekelek egy hazai hírtévé adásán. Igazából a fiatal műsorvezető nő hangos vehemenciája hívja fel a figyelmemet, aki a meghívottjaival a Covid-oltás állítólagos következményeiről vitázik.
Elég erőszakosan megy szembe politikus és orvos vendégével, mintha mindenképp azt szeretné bebizonyítani, hogy márpedig neki van igaza. Kicsit gyanakvóvá tesz az agresszív hangnem, ami átragad a meghívottakra is. Egy idő után mindenki egymás szavába vágva kiabál, alig lehet érteni, mit mondanak. Bár nincsenek bizonyított következményei az oltásoknak, leszámítva az olyan mellékhatásokat, mint a rövid ideig tartó hidegrázás, hőemelkedés, a beszélgetés (bocsánat, kiabálás) mégis más irányba igyekszik kanyarodni. Nem szeretem, amikor fölöslegesen riogatnak, ezért nem várom ki a végkimenetelt, tovább kapcsolgatok, míg találok végre egy jó filmet remek színészekkel.
Eléggé megnyúzott minket a világjárvány, és amikor végre egy kicsit felszusszanhatunk, kezdődik (folytatódik?) a pánikkeltés. Miért, mire jó ez? Van továbbra is aggodalmakra való ok bőven, minek tetézni még ezzel is? Hogy sok kérdés felmerült mindannyiunkban a Covid, majd az oltás kapcsán, hogy nemegyszer bizonytalanul topogtunk, egy percig sem vitás. Az sem, hogy megosztotta az embereket, zavart keltett a vélemények és döntések különbözősége. Baráti körömben is komoly konfliktushelyzeteket okozhattak volna ezek a különbözőségek, ha nem vigyázunk. De szerencsére megúsztuk, mert beigazolódott újra, hogy annál fontosabbak vagyunk egymásnak, mint hogy egyszerűen csak feladjuk.
Visszatérve az aggodalmakat okozó dolgokra, sajnos van belőlük bőven elég. Mert télen tavasz van, mert háborúk dúlnak, nyakunkon a gazdasági válság, és sorolhatnám még, nem mondok én semmi újat. Mindezekkel szemben sajnos tehetetlenek vagyunk, és kevés az, ami rosszabb a tehetetlenségnél. A tehetetlenség kiszolgáltatottá tesz, és a kiszolgáltatottságnál nincs semmi kegyetlenebb.
Mit tehetek, hogy ne szomorítsam fölöslegesen a napjaimat, hogy ne érezzem percről percre egyre tehetetlenebbnek, vagy ami még rosszabb, kiszolgáltatottnak magam? Amennyire tőlem telik, igyekszem szépen, a saját felelősségeim mentén, egyszerű kis dolgokkal összerakni ezeket a napokat. Lehet, hogy ez nem sok, de talán nem is kevés. És kerülni azokat a helyzeteket, történeteket, ahol mások kevésbé felelősségteljesen valamiért folyamatosan borzolják az amúgy sem rózsás kedélyeket. Summa summarum, nem valamiféle struccpolitika mentén, de nem fogok többet egy percig sem leragadni az ilyen adóknál.
Borítókép: Albert Levente
