Azt a pillanatot, míg élek, nem felejtem el. Két nappal korábban, vasárnap voltunk bent. Bátyámék kivételével az egész család összegyűlt ágya körül. Friss volt, üde és jókedvű. Új hálóing volt rajta, ágykabát, haja megfésülve, a szeme ragyogott. Egyáltalán nem látszott a 82 éve.
Amikor eljöttünk, megígértem, hogy kedden benézek. Volt valami kívánsága, amit csak velem akart megbeszélni. Amikor beléptem a kórterembe, azonnal a vasárnapi mosolyt kerestem, de az ágy – üres volt. Én meg csak álltam néhány pillanatig, várva, hogy mégis előbukkan. Talán a fürdőszobába ment, vagy a büfében vásárol valamit. Egyszerűen kizártam annak lehetőségét, amit nem akartam elhinni. De aztán jött a nővér, mentünk az orvoshoz. Kiderült, személyi igazolványába még nem íratta be az új lakcímet, sőt, azt se, hogy özvegy. Ezért haláláról az értesítés a régi címére ment. Összeszedtem a holmiját és hazahoztam. Ki se rámoltam, csak betettem a szobájába. Az ő bútoraival hangulatossá lett „barlang” – ahogy a gyerekek hívták tető alatti tanyájukat – most üresen kongott.
Így hát ismét csak hárman maradtunk. Éva még egyetemista korában férjhez ment, ő repült ki elsőnek. Karcsi ösztöndíjjal van külföldön, de vőlegény, s ha letelik az ideje, csak rövid időre jön hozzánk, vidéken állás várja, lakással együtt. A legkisebb még itthon van. Ezért volt jó, hogy hozzánk költözött, ő sem volt egyedül, s ha valami baj volt, helyben segíthettünk.
Szorongva vártam az estét, amikor a férfiak is megérkeznek. Hogy mondjam meg nekik, hogy vége, nincs tovább. Leültem a nappaliban, és csak ültem, mozdulatlanul, gondolattalanul. Csönd volt. Valami hiányzott. Vagy valaki? Bár a lábamat ólomsúlyúnak éreztem, mozdítani is alig tudtam, mégis keresgélni kezdtem az üressé lett szobában. Nem szoktam mások holmijában kutatni, nem is titkot kerestem, csak olyasmit, ami ezt a hirtelen támadt űrt kitöltené, ami ezt a szótlan némaságot feloldaná. Valamit, amibe kapaszkodhatnék, ami a semmibe zuhanástól visszatartana. Öntudatlanul tévedt a kezem a kisszekrénye fiókjába, ahol egy könyvecskét találtam. Dátumok voltak benne, az év minden napjára három bibliai igevers. Egy tanács, egy ígéret s egy fohász. Erre a könyvecskére nem emlékeztem.
Régebben én is jártam templomba. Nagy ünnepeken még mostanában is el-elmegyünk. Valamelyik polc mélyén van saját énekeskönyvem és Bibliám is. Már nem emlékszem, mikor volt a kezemben utoljára.
Újra a nappaliban ültem le. Kíváncsian lapozgattam benne. Végül kikötöttem annál a hétfőnél, melynek délelőttjén az ő földi ideje lejárt. A 23. zsoltárból volt egy idézet: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy…”
Lehet, hogy ezt kerestem, anélkül, hogy tudtam volna? Amikor elolvastam, akkor döbbentem rá, hogy valóban félek. Féltem attól, hogy elveszítem. Mintha éreztem volna, hogy – bár nem látszott – élete a vége felé közeledik. Néha meghatározhatatlan szorongás fogott el, hogy apám, apósom után vajon ki lesz a következő, és mennyi idő múlva kell mennie. Azt már tudom, hogy amikor a végleges elválás pillanata elérkezik, akkor arra az útra egyedül kell rálépnem, szeretteim közül senki sem kísérhet el. El kell engednünk egymás kezét.
E zsoltár szerint Dávidot az bátorította, vigasztalta, hogy az utolsó pillanatban, szíve utolsó dobbanásakor nem lesz egyedül. Ha ez igaz, akkor talán remélhettem, hogy bár szerettem volna ott lenni, de nem sikerült, azért a mama sem volt egyedül. Az volt mellette, Akiben hitt, Akire életét bízta, Akinek láthatatlan jelenlétét mindig kereste. Jó ezt a Bibliából megtudni, erre gondolni.
Bátorít most ez a véletlenül talált biztató, vigasztaló ígéret. Megpróbálom elképzelni s elhinni, hogy ez – mint egykor – ma is érvényes. Nehéz napok jönnek még, szükségem lesz erőre, vigasztalásra.
Tegez Lajos (A halál árnyéka völgyében)
