Az örökölt hivatás

Viszonylag korán, már elemistaként megfogalmazódott Juditban, hogy tanító lesz, a döntésben nagyszülei életútja játszott meghatározó szerepet.

– Anyai nagyszüleim mindketten tanítók voltak itt, Kisbaconban. Nagyapám Erdővidék más falvaiban tanított, Bodosban, Bibarcfalván, aztán hazakerült, nagymamámat pedig húszévesen ide helyezték ki és itt is maradt. Mellettük cseperedtem fel, s látva őket, második osztályos korom körül merült fel bennem, hogy én is ezt akarom csinálni majd. A tartásuk tetszett, az, ahogyan a gyermekekhez viszonyultak. Emlékszem, hogy nagyi nagyon sokszor gyerekeket vitt haza, s otthon a kis székek, asztalok mellett délutánonként a gyengébb tanulókkal foglalkozott. Tanítványai ezt egyébként a mai napig emlegetik, az önzetlenséget, a gyermekek iránti szeretetet, ami belőlük áradt. Igazi pedagógusok voltak – idézte fel.

Nem csoda hát, ha úgy érzi, egyfajta családi hagyományt követ, hiszen édesanyja is tanított, ő maga pedig tudatosan készült erre a pályára. Már hetedik osztályban magánórákra járt, hogy felkészüljön a tanítóképzőre, mert nyolcadik osztály végén „elég kemény képességvizsgák voltak testnevelésből, zenéből, rajzból”. Bár eredetileg Székelyudvarhelyre gondolt, végül Kézdivásárhelyre esett a választása, mert „akkoriban működött egy autóbuszjárat, hétfőn vitte a diákokat Erdővidékről, pénteken hozta haza őket, én meg lokálpatriótaként ezt választottam, hogy minél több időt tölthessek itthon” – mesélte mosolyogva. A vizsgán szoros mezőnyben kellett helytállnia, 81-en pályáztak 50 helyre, az első körben 11-en jutottak be, köztük ő is, hetedikként. Övék volt az utolsó évfolyam, amely még ötéves tanítóképzőbe járt. 2003-ban végzett, majd beiratkozott a főiskolára is.

– Azt éreztem, hogy sokkal többet kaptam az öt év líceumi képzéstől, mint a három év főiskolától. A gyakorlati rész sokkal alaposabb volt a képzőben, ott kaptam meg az igazi alapot a tanításhoz. Nem volt kérdés, hogy hazajövök tanítani. Szerencsés voltam, hiszen rögtön ide kerülhettem helyettes szakképzett pedagógusként, aztán 2006-ban lehettem címzetes tanító, miután megüresedett egy hely, amit megpályáztam. Tavaly szeptemberben a huszadik tanévemet kezdtem meg a kisbaconi iskolában, nagymamám is végig itt tanított, s úgy érzem, ezt vinni kell tovább.
 

Felemelni a gyengéket

Miközben arról faggatom, mi motiválja, vezérli a tanításban, milyen célokat követ a tanítványaival, Judit elismeri, most éppen olyan generációt tanít, akik nem annyira jó képességűek, ezért a gyermekek több odafigyelést igényelnek. Sokat és célzottan foglalkozik velük, hogy sikerüljön fejleszteni őket, „hogy amikor negyedik osztály végén kiadom őket, akkor tudjanak írni, olvasni, számolni”. Úgy véli, segítené munkáját, ha elvégezne egy gyógypedagógiai képzést is, nagyon jól jönne az a tudás most, amikor sajátos nevelési igényű gyermekekkel kell foglalkoznia.

– Sajnos, azt tapasztaljuk, hogy egyre több az ilyen tanítvány, ezt jelzik a kollégák is. Nehéz felkelteni az érdeklődésüket, a figyelmüket, nehéz lekötni őket, főleg akkor, amikor többféle tanulási zavar társul. Így másképp közelítek hozzájuk és a mesét hívom segítségül nagyon gyakran, nem hiába vagyunk a mesék falujában. Reggel meggyújtjuk a mesemécsest és mesével indítjuk a napot, mindig mással. Nem beszéljük túl, hogy mi tetszett vagy mi nem, hagyom, hogy a gyermekben leülepedjen, és ez a mese napközben visszaköszön, eszükbe jut és akkor mondják, hogy igen, mert ez volt a mesében is... Tudatosan figyelek arra, hogy olyan mesét válasszak, amely a gyermekek lelkivilágát életre kelti, bővíti, hogy a hiányosságokat egy kicsit pótoljam. Az élménypedagógiát hívom még segítségül, sok ilyen módszert használok, általuk jobban lehet a gyermekekre hatni.

A hagyományos módszerek mellett Judit sok újat is hasznosít munkája során, hangsúlyt fektet ismeretei gyarapítására, hogy a tanultakat később a gyermekek javára kamatoztathassa. A járvány alatt is több képzésen vett részt, s mint mondta, általában nem a kötelezőkre, hanem azokra jelentkezik, melyek érdekesek, amelyek a fejlődést szolgálják.

Összefogás az iskoláért, a közösségért

A kisbaconi iskola nemrég két okostáblával gyarapodott, a cél érdekében az a Meskete Egyesület indított gyűjtést melyet Judit kolléganőivel, Veres Ildikó óvónővel és Lakatos Andrea magyar szakos tanárnővel alapított 2021 tavaszán. Az adománygyűjtésről, a táblák átadásáról lapunkban is beszámoltunk, és Judit ekkor szólt arról: Kisbaconra nem jellemző, hogy a szülők elvinnék innen gyermekeiket máshová tanulni. Pedagógusként ugyanakkor ők is megtesznek mindent annak érdekében, hogy itthon tartsák a gyermekeket. Most örömmel újságolta, nagyon sok fiatal költözik haza Kisbaconba, építkeznek is, bízik benne, hogy lesz elegendő gyermek.

– Úgy gondoltam, ha megfelelő körülményeket tudunk biztosítani, akkor nem fogják a gyermekeket Barótra vagy Nagybaconba vinni, hiszen itt is van olyan technológia, felszereltség, amiért érdemes a falu iskolájába beíratni őket, nem beszélve arról, hogy minden hónapban különböző programokat biztosítunk tanítványainknak. Ez nálunk olyan bevált recept, amivel megmozgatjuk a közösséget is – tette hozzá.

És valóban, az iskolai tevékenységek zöme egyben közösségépítő jellegű is, sok programba a szülők is bekapcsolódnak, és a helyi intézmények, így például a közbirtokosság is támogatja megvalósulásukat. Ősszel a népmese napja indítja az eseményeket, amikor a Bodvaj Egyesülettel szerveznek mesebarangolást a faluban, aztán a szüreti mulatság hava, majd a Márton-napi lámpás felvonulás következik. Év végén adventre hangolódnak az iskolában, közösen barkácsolnak a szülőkkel, karácsonyi műsorral készülnek, betlehemest mutatnak be a templomban. A téli ünnepek után farsangolnak, márciusban az édesanyákat, nagymamákat köszöntik, húsvét közeledtével tojásírást tanulnak. Immár hagyomány, hogy tanév végén szép ünnepséggel búcsúztatják a negyedikeseket. A nyár hasonlóan eseménydús a kis faluban, tavaly második alkalommal szerveztek tábort, amely egyre többeket vonz, s immár nemcsak a helybélieket, de a faluból elszármazottak gyermekeit is meghívták ide. Ilyenkor a népi kultúrára és a hagyományápolásra összpontosítanak, de szórakoztató foglalkozásokat is szerveznek. A Meskete Egyesületet éppen azért hozták létre, hogy a különféle programokra finanszírozást szerezhessenek, „hogy többet tudjunk a gyermekeknek nyújtani úgy, hogy ez ne kerüljön pénzbe nekik”.

A szülőföld ereje

A tanítás mellett Judit számos közösségi esemény szervezője, mozgatója, kézműves-foglalkozásokat oktat, nemezelnek és bútort festenek, s ő vezeti immár öt éve az anyák klubját, ahová most már a leendő édesanyák, nagymamák is szívesen eljárnak. Élete része a zene is, most éppen citerázni tanul, de furulyázik és gitározik is, és bakancslistás a hegedű – utóbbin nagyapja iránti tiszteletből szeretne megtanulni játszani.

– Hogyan töltődsz fel, mi az, ami lelki, fizikai erőt ad ahhoz, hogy tovább tedd a dolgod? – faggatom találkozásunk végén.

– Valóban, néha nagyon elfáradok, de ha nem csinálom, az is rosszul esik – szögezi le kacagva. – Ami a leginkább feltölt, megnyugtat, az a közös program a családdal. Minden fontosabb esemény után elmegyek sétálni a falu fölé, csodálom a tájat, az már feltöltődés. Kisbacon számunkra a világ közepe. A visszajelzések, a sikerek is feltöltenek, azok sarkallnak, hogy folytassuk, energiát adnak, hogy igenis ezt kell csinálni! Úgy gondolom, hogy akkor születnek igazán nagy dolgok, ha az emberek összefognak és nyitnak egymás felé.