Megmérik még a megmérhetetlent is. A közszférában általában ötvenszázalékos fizetésemelést emlegetnek. De lesz olyan, aki hatvanat, és olyan, aki csak negyvenet kap. Teljesítménye alapján. Ezt a teljesítménymérést nehezen tudom elképzelni. Bizonyosan megvalósítható. És a helyben fizetéssel lehetne kombinálni. Látom is lelki szemeim előtt, hogy miképpen történik. Tehát elmegyek a hivatalba, és feszülten figyelek, nehogy nekem többet számoljanak fel, mint amit kapok. A végén összegezek én is, a tisztviselő is. Egyeztetünk, és én fizetem a szolgáltatást. Így számol el velem a kiszolgálóm: Volt aszongya: egy válaszköszönés, egy mosoly, egy kérdés. Aztán volt tizenhat pittyentés a számítógépen. Még egy pluszkérdés. Egy nyomtatás, még egy mosoly. És lesz még egy elköszönés. Az annyi mint 50 lej. A problémám megoldódott. Büszkén lobogtatom a papírt.

Ha elmegyek a kórházba, mert fáj a hasam, akkor a következők történnek: Beutalnak. Kijövetelkor készül a számla. Fel van írva: egy átvilágítás, néhány kérdésre a válasz, egy szuri a hátgerincbe zsibbasztás gyanánt, egy beöntés, vakbélkidobás. Még néhány szúrás finoman. Majdnem fájdalommentesen. Biztatás. Teljes ellátás három napra. Ha nem sikerül a műtét, akkor a hozzátartozók vigasztalása. Annyi mint: — mondjuk — ötszáz lej. Ebből mindenki megkapja a ráeső részt az egyeztetés után. Egyből kezdik fokozni teljesítményüket az orvosok. Esetleg egy helyett kiveszik mindkét vakbelét az embernek. Néhány injekció pluszban, kábítószerrel, hogy ne fájjon annyira a fizetés. Egy láblevágás helyett esetleg kettő. És máris túl van teljesítve a norma, száz százalékkal. A tanügyben ugyanígy. Elmegy reggel a gyerek az iskolába. Délben kettőkor jön a számlával. Fel van számolva, hat óra. Megvan, hogy órája mennyibe kerül. Plusz: fűtés, villany és egyéb költségek. Két dolgozatjavítás, egy feleltetés. Mivel a gyerek nem tudott, ezért csakis a tanár a hibás. Erre nem kap semmit. Sőt, esetleg levonást kellene alkalmazni. A nebuló helyben fizet. Otthon elszámol a szülőkkel.

Jövök Brassó felől, beérek a körforgalomba Béla, a katona előtt. Előttem sorompó. Bedobom a pénzt. A sorompó felnyílik. A rendőr irányít. Gyorsabban irányít, nagyobb a teljesítménye, több fizetést kap. A mozdonyvezető gyorsabban vezeti a mozdonyt hatvan százalékkal. Nagyszerű teljesítmény. Hatvan százalékkal nagyobb fizetést kap.

A színész egy darabban két szerepet játszik, dupla fizetést kap.

Adót nem is kellene fizetni. Közismert, hogy egy ezerlejes fizetés körülbelül kétszer annyiba kerül, mert belőle az állam is megkapja a maga részét. A differencia egyik felét a munkavállalótól, másikat a munkáltatótól kapja az állam. Ennek vége lenne. Mindenki majdnem dupla fizetést kaphatna. Természetesen, mindenki fizetné az ilyen csip-csup költségeket, amelyek egy részét úgyis fizeti. Mondják, hogy lassítják az autópálya-építést. (Mintha nem lenne elég lassú amúgy is.) Nem érem meg, hogy kész legyen. Nem fizetem a rám eső egy centiméter elkészítését. Majd saját kezűleg építem meg a magam részét.

Túlélősók

Nem játszom semmilyen hangszeren, de néha a tévé távirányítóján szoktam zongorázni. És ezzel sincs nagy sikerem, mert családtagjaim gyakran lehurrognak, hogy ismét falst, illetve rossz műsort fogtam. Virtuóz pittyegtetéseim alatt viszont sokszor találok nagyszerű műsorokat a végeláthatatlan örök égi csatornákon. Bevallom őszintén és férfiasan, hogy semmilyen folytatásos rablómesét nem szoktam nézni. A Hal a tortán és más főzősót néztem párszor, de hamar jóllaktam vele és megcsömörlöttem. Néha a Széffel vigasztalom magam. Mármint úgy, hogy én sem nyertem volna. Néha megnézek egy-egy filmet. Bár azoktól is félek, mert úgy lőnek bennük, mint az oroszok. De azért jók, mert bármikor bárhonnan lehet nézni őket. Tartalmuk semmi, viszont akció, az van bennük. De legalább az ember nem veszti el a fonalat. Ha netán a végét kapja el az egyiknek, nézheti tovább a másikat, mert abban is ugyanarról van, illetve semmiről nincs szó. Párszor bóbiskolás közben felijedtem, mert azt hittem, felrobbant a televízióm, de nem, csak egy-egy főszereplő. Szeretem a politikusok közti vitaműsorokat. Bár ezek inkább nagyot mondó versenyek. Aki jobban tud hazudozni, az nyer majd a választásokon. Tévés kalandozásaim során néha belebotlom egy-egy labdarúgó-mérkőzésbe is. Az is egy túlélő só. A magyarok olyan rosszul játszanak, hogy azt nehéz a nézőnek túlélnie. Bár most a román csapatok sem voltak túlélők. Könnyed zongorajátékom eredményeként viszont sok esetben túlélő sókra bukkantam. Hát az megért valamit! Ezekbe bele-belepillantottam. De szerintem nem úgy kellett volna csinálni azokat a műsorokat. Ha jól emlékszem, egyik ilyen műsorban a dzsungelbe vitték el a résztvevőket. Mondták, hogy milyen nehéz sorsuk van, mert nem adtak enniük. Bár sokuk, úgy gondolom, fogyási szándékkal ment a műsorba. Így vidáman vészelte át a dolgokat. Bár ott a banán csak lóg a fán, és meg kell enni. Az ottaniak is ezt teszik. Ezt eszik. És aztán mindenféle tücsköt-bogarat megetettek velük, akár a műsorszerkesztők a nézőkkel. Jó meleg volt, nem kellett fűteni. A közönség meg kiszavazta őket, és már jöhettek is haza. Akit nem ejtettek ki, az állítólag nyert. Nem tudom biztosan, mert csak bele-belenéztem. Azt viszont el tudom képzelni, hogy én sokkal jobb forgatókönyveket írnék az ilyen műsorokhoz. Először is nem az egyenlítői őserdőbe vinném el őket, hanem csak ide, a szomszédba, a Keleti-Kárpátokba. És nem nyáron, hanem télen. Mikor olyan mínusz huszonöt fok van a napon, és derékig érő hó. Ennivalót itt is ád az erdő. Cseremakkot, például. A vaddisznók is attól híznak. De ha ismerik, akkor bükkmakkot is ehetnek. Az sokkal finomabb. A hó alól áfonyát szednének. Fésűvel. Aki keveset szed, az nem ehet belőle, hanem az egészet viszi, és eszi a nyerő. Közben favágásban összemérhetnék erejüket. Esetleg harcba keveredhetnek a fatolvajokkal. Megismernék a rengeteg vadjait. Aki meg tudja különböztetni a farkast a rókától, az továbbjut. Farkas elől fára mászási versenyt rendeznének. A győztesek tovább jutnak a fa tetejéig. A veszteseket megeszik a farkasok. A medvét nem szabad bolygatni télen, mert téli álmot alszik, és morcos, ha felébresztik. Ha mégis felébresztenék, akkor futóverseny a medve elől. A vesztes itt sem jut tovább, csak addig, míg a medve le nem ken neki egy pofont. (Különben is a medve — ugyebár — nem játék.) A kevés túlélőt, aki marad, azt dioxinos ír vaddisznóhússal kell etetni. A disznókat direkt Írországból importálnák, és az erdőben kellene levágniuk a résztvevőknek. Kábítós módszerrel, hogy ne szenvedjenek. Ivóvíz nem lenne, csak fenyővíz. Aki utolsónak rúg be, az nyer. Aki elsőnek, az megfagy, és kiesik. Ez a műsor azért lenne jó, mert a játékosokat nem kellene kiszavazni. Aki egyáltalán életben marad, az nyer. Esetleg a műsorvezetők sem élnék túl. Ami azért lenne jó, mert nem követnének el többé ilyen adásokat. Ha meg túlélnék, akkor arra lennének ítélve, hogy saját műsorukat nézzék. Azt viszont biztosan nem élnék túl.

Felfedeztük Amerikát is

Mi még azokkal a magyar Nobel-díjasainkkal is szoktunk dicsekedni, akik nem is magyarok. Viszont földrajzi felfedezéseinkről ritkán tesznek említést. Nem mondom, volt néhány nagy tévedésünk kalandozásaink során. Mikor például itt, a Kárpát-medencében letelepedtünk. Oda, ami nincs. Ezt megmondták a szlovákok is. Sőt, verjük ki a fejünkből a magyar megnevezéseket. De azért van néhány nagyszerű felfedezésünk, amiről nem tud a világ. Sajnos, a felfedezők nagy része ismeretlen. Teleki Samut mindenki ismeri, de nem lehet tudni azoknak a felfedezőknek a nevét, akik elmentek volt Közép-Afrikába. Ott nem találtak senkit. Kongott a hely az ürességtől. Ezért keresztelték el az országot Kongónak. Azon a vidéken nem jártam, de bizonyosan sok a magyar hangzású helynév. És aki elsőnek jár valahol, az adja a földrajzi neveket. Viszont voltam Amerikában, és állítom, hogy rengeteg megnevezés van, amit földijeink adtak. Garmadával találtam ilyeneket.

A Niagarát a szentivánlaborfalviak fedezték fel. Bár találtak ott indiánokat is, de ők még nem tudták a vízesés nevét sem. A dolog úgy történt, hogy a szentiváni molnár összeveszett feleségével. Ezért felbiztatta a fiát, hogy menjenek világot látni, illetve világgá. Egyszer árvízkor a Feketeügy elvitte volt az árnyékszéküket, innen jött az ötlet, hogy a budit csónaknak is lehet használni. Egy szép éjjel hanyatt fektették. Az árnyékszék alját befenekelték, s minden eshetőségre felkészülve felszereltek benne egy kisebb malomkövet is. Levették az ajtaját, mert erre éppen nem volt szükség, és felfelé nehéz is lett volna nyitogatni. Ez lett a mentőcsónak baleset esetén. A WC-re (amit később, angol nyelvterületen neveztek el WC-nek a water — víz — szóból, mint vizes budit) rászerelték a malomról leszerelt vízikereket. Ez azért volt jó, mert a Feketeügyön, majd az Olton lefelé ki-kikötöttek, és ha volt rá igény, őröltek. Így volt némi zsebpénzük az úton. A vámból meg volt lisztjük kenyeret sütni. Amíg leértek a Dunán a Fekete-tengerre, addig az ár sodorta őket. Azután a tengereken tekergették a vízikereket, és az hajtotta előre a csónakot. Közben halászgattak, így volt, mit enniük. Az öreg molnár mesélt a fiának, és észre sem vették, úgy elrepült az a néhány ezer kilométer. Hallottak ők arról, hogy ha mind nyugatnak mennek, akkor ugyanoda jutnak vissza, ahonnan elindultak. Így, amikor partot értek, akkor azt hitték, Szentivánlaborfalva partjainál járnak. A parton a papagájok éktelen rikácsolásba kezdtek. Az apa azt kiabálta a fiának: azt lődd le, AMEIK RIKÓT! Hallották ezt a bennszülöttek, így lett Amerikából Amerika. Továbbra is a vízi utakat választották, mert látták, hogy mégsem értek még haza. Addig utaztak tovább, míg csak el nem érték a Niagarát. De annak akkor még nem volt neve. Meg is unták a sok csónakázást. Ezért arra gondoltak, hogy jó lenne letelepedni már valahová. Mikor megpillantották a nagy vízesést, akkor mindketten egyre gondoltak. Ide kell malmot építeni, mert itt van ám vízhozam! A fiú elkiáltotta magát: Édesapám, ott NI A GARAT helye! Ezt hallván az indiánok, azóta is Niagarának nevezik a vízesést. Szép volt a vidék. A legénynek megtetszett az indián nyár, ami nálunk a vénasszonyoké. El is vett egy mulatt lányt. Azzal mulatta az időt. Tanítgatta magyarul. Tovább vándoroltak. Ekkor már gyalog. Elég sokat mentek, és elértek egy helyre, ahol eszébe jutott a legénynek a csónak, mert erősen fájt a lába. Így sóhajtott: De jó is volt csónakkal utazni, amit a budiból eszkábáltunk össze, de HOL A BUDI? A feleség nem értette rendesen, és kérdezgette: Hollywoodi? Ott aztán megalakították a filmgyárat, ahol igen sok magyar dolgozott, és dolgozik még ma is. Megtudták az angyalosiak, hogy milyen jól megy a szentiváni molnár fiának, és elhatározták, hogy ők is kimennek Amerikába. Kissé irányt tévesztettek, de találtak egy jó fekvésű helyet. És megalapították Angyalost Amerikában. Szomszédaik Spanyolországból származtak, és ők emlegették úgy, hogy Los Angeles. Itthon közben mások kezdték keresztelgetni helységeinket. Például Angyalost Angheluşnak. Nem a háromszékiek érdeme, de megemlítem végül, hogy Washingtont a csíki deszkaszállító szekeresek nyomán keresztelték el, akik a Sziklás-hegységből szállították a deszkát a tengerpartra. Ahol most a főváros van, a bennszülöttek megcsodálták megvasazott szekereiket. Erősen mutogatták, és szemmel láthatólag kérdezgettek valamit. A csíkiak kissé urizálva mondták a szekérre, hogy hintó, VAS HINTÓ! Ebből lett a Washington.