Józan ember számára csakis az öröm forrása lehet, hogy idén március 15-e végre háborítatlan ünnep volt Székelyföldön is. Elmaradtak az utóbbi években már menetrendszerűvé vált, a magyar nemzeti lobogó kitűzéséért az önkormányzatokra kiszabott aránytalan prefektusi bírságok, ünnepi üzenetek érkeztek a román hatalom és többség részéről, és összességében semmi sem zavarta meg a márciusi ifjak, a ’48-as forradalom, majd az azt követő szabadságharc emlékének tisztes és méltó megidézését.
Kifejezetten olyan érzése lehetett az embernek, hogy tényleg egy demokratikus, felvilágosult, európai szellemiségűnek hihető országban él, ahol a nemzeti kisebbségek értéket jelentenek, a többség-kisebbség viszonya pedig a kölcsönös megbecsülésen alapszik. Nagy kár ugyanakkor, hogy mindez sajnos csak kegyelmi pillanat volt. Egyes szolgálatos román nemzetféltők – a Nemzet Útja és a Szent György Vértanú Ortodox Testvériség vezetői – ugyanis ez alkalommal sem bírták ki, hogy közvetve bár, de bele ne rondítsanak az ünnepbe. Tették ráadásul mindezt a megbékélés, az egyetértés, a keresztényi szeretet, a szabadság, egyenlőség és nyilván a testvériség csillogó páncélban érkező lovagjaiként.
Nem tudni, mi okból, ez alkalommal elálltak a már megszokott, kéretlen és provokatív szabadtéri fellépéseiktől, botrányvadász megnyilvánulásoktól, és egy sajtótájékoztatót választottak fellépésük keretéül, ámde ez sem bizonyult kevésbé szürreálisnak, mint azok a performance-ok, amelyeket Úzvölgye kapcsán vagy valamely székelyföldi városban mutatott be a csapat. Már önmagában az, hogy pont a magyar nemzeti ünnep előtt egy nappal érezték fontosnak Székelyföld legnépesebb magyarságú városában kifejtetni egyrészt az úzvölgyi hadi temetőről, másrészt magáról az ünnepről szóló, a magyar közösségre és anyaországra nézve távolról sem hízelgő véleményüket, tökéletes példája annak, hogy mennyire békés szándékok vezérlik ezeket az embereket. A sajtóértekezleten elhangzottak és egyáltalán annak lefolyása (a népviseletben érkező „támogatók”, imával és himnusszal indítás, nacionalista dalok a végére) pedig csak megerősítette: pontosan kikkel is van dolga a székelyföldi, erdélyi magyarságnak.
Párhuzamos létsíkon leledző egyének szórták mintegy másfél órán keresztül a hagymázas történelmi értelmezéseket, a szándékosan kiforgatott, eltorzított tényeket, féligazságokat, illetve – mint ilyenkor megszokott – az alig álcázott fenyegetéseket (eddig és ne tovább!), sértéseket, vádakat, parancsokat. Természetesen mindezt nekünk címezve, nehogy feledjük, hol a helyünk. Párhuzamosan pedig folyamatosan, jó szándékukról, segítőkészségükről, nyitottságukról, ártatlanságukról zengtek ódákat, vérmesen tagadva, hogy közük lenne bármi szélsőséghez, netán gyűlölködéshez.
Szellemi sziporkáikat hallgatva pár kérdés egyértelművé vált. A hasonszőrű nacionalista társaságokhoz hasonlóan a két említett szervezet és vezéreik, Mihai Tîrnoveanu és Dan Ciprian Grăjdean számára csak egy igazság létezik, az övék, még akkor is, ha ez köszönőviszonyban sincs a tényekkel, a valósággal, mély meggyőződésük, hogy helyesen járnak el, illetve a cél szentesít minden eszközt, legyen az hazugság, provokáció, törvénytelenség vagy akár erőszak. A béke álságos lovagjai ők, mártírok, akik keresztényi szeretetről prédikálnak, miközben már egy újabb harsánykodásra, közösségrémítő vonulásra készülnek, s magukban mormolják, rendületlenül mormolják, nehogy elfeledjék, jól ismert szitokszavaikat.