’44 legvége volt, jobb helyeken
már készülődtek hatalomra
a kommunistának átállt nyilasok,
máshol még ők voltak uralmon,

s a leereszkedett ködben a század
– csupa meglett, két világháborús családapa –
Kecskemétről hazafalé indulva
kereste a főhadtestet.

Nyilasok fogták el,
a csapatból kiállítottak egyet,
fejéhez fogták a pisztolyt, lője le
elrettentésül kiszemelt nagyapámat
– lelőtte.

Testét aztán felakasztották
egy útmenti fára emlékeztetőül,
hogy így jár,
aki két háborút végigharcol
akármelyik oldalon.

Évekre rá Bardócz Béla bá
a kocsmában sírva mesélte,
mennyire fájt neki, hogy
ötgyermekes apát kellett lelőnie.
Bocsáss meg, Márti,
de Márti nem volt ott,
és nem is tudott volna mit mondani.

Rákosizsigmond dédapám
Született 1868-ban primor családba,
s élete nagy része azzal telt,
hogy a birtokot ő visszaszerzi.
A perekben szinte semmije sem maradt.
 
Dénes fiával együtt vonult be,
és ordította, kutya Szerbia,
majd ’16-ban, mikor az oláhok bétörtek,
János fiát is utánavitték.

Látta, mint Dénes fennakad
egy szögesdróton s lekaszabolják,
aztán hazajött.

Pár évre rá felhúzta legjobb harisnyáját,
egész nap fát húzatott az erdőn,
legyen télire, majd kimelegedve
otthon a jéghideg vízbe beleült.

Harmadnapon meghala, majd eltemették,
a felesége vitte tovább a pereket,
nagy tehetsége nem volt hozzá,
így sok minden elveszett.

Ágtól ágig
Sokan mentek el, és kevesen jöttek haza.
Szomszédunk, Tóth Béla bá
mindkét háborút megjárta,
és mindkettőben orosz fogságba esett.

Na, ez a Tóth Béla bá, mikor hazajött,
olyan sovány volt,
hogy csak ágtól ágig tudott menni,
másképp a szél elfújta volna.
Mondják, valaki egyszer ujjaival
megpattintotta, s elesett.

Maradt neki egy kaszálója,
amit a háború alatt felvert a málna,
oda ment fel minden reggel,
nem kellett neki a társaság,
szemelgetett, s vigyázott a tehénre.
Mári né pedig esténként
valami könnyű étellel várta.

Mikor Béla bá magára szedett pár kilót,
s nem kellett féljen, hogy elviszi a szél,
elmondta Márinak, ő bizony
megszökött az oroszoktól,
és a döghúsra is rászokott,
úgy haza akart jönni.
De nem sokat jutott előre,
éjjelente majd’ elvette az Isten hidege,
a nyári hónapok után elfogták,
s csak most jutott haza,
ne haragudjon.
Mári né csak sírt, mintha bánat
érte volna, pedig dehogy,
s naponta átvitt ételt a szomszédba,
ahol Márta is várta Jánost, akiről ő tudta,
hogy meghalt, de Márta még nem.

Egy idő után Tóth Béla bá
már szembeállt a bivallyal,
s az lesütötte a tekintetét
(pedig nem lett semmivel sem kövérebb).

Na ekkor mondta el a gyermekeknek,
kik csapatoslag jártak utána,
s közben tanulták a bogyókat, füveket,
hogy Szibériát miért is élte túl:
hallotta álmában, hogy hívja őt Mári,
az apja, a rég meghalt öreganyja,
s egy csomó régi ember, akiket nem is ismert.
Tudjátok, fiaim, egyszer
titeket is hazahívnak,
és akkor jönni kell, jönni kell.