Ennek sok árnyoldala van, ugyanis sokan nem arra használják a közösségi médiát, amire az igazából való.

Amikor megvizsgáljuk az embereket, akik internetes oldalon kommentelnek, három nagy csoportra oszthatjuk őket. Vannak, akik a kommenteket csak olvassák, és sokszor jókat nevetnek rajtuk, ez vagyok én is. Vannak, akik megszállottan minden egyes poszt alá megjegyzéseket tesznek, ez leginkább az idősebb generációra jellemző. És végül, de nem utolsósorban vannak azok, akik a háttérben megbújva legfeljebb hangulatjelekkel reagálnak a megjegyzésekre. Azok a személyek, akik külső szemlélőként vesznek részt egy kommentháborúban, talán csak nem érzik alkalmasnak, hogy egy adott témáról vadidegen emberekkel vagy ismerősökkel a nagyvilág szeme láttára, nyilvánosan kiálljanak egy nézőpont mellett. A második kategóriával kapcsolatosan egy nagyon közel álló személyes tapasztalatom van: egy 60–70 év közötti hölgyről van szó, aki mindennap a Facebookot bújva keresi az áldozatait – ezalatt értem azt, hogy meglát egy humoros posztot, és előszeretettel magyarázza meg az olvasóknak a kommentszekcióban, hogy az a vicc miről is szól és „hol kell nevetni” rajta. A harmadikról pedig csak annyit jegyeznék meg, hogy ezek az emberek lelkük mélyén ki akarják fejteni a véleményüket, de vagy nem találnak rá szavakat, vagy csak egyszerűen nem merik megtenni, ezért csak „hátulról bólogatnak”.

A probléma gyökere talán abban rejlik, hogy az emberek nem látják elég jól át az egésznek a súlyát és a veszélyeit, ugyanakkor nincs elegendő felvilágosultságuk az adott téren. „A szó elszáll, az írás megmarad”, és nem az a baj, hogy az embereknek véleményük van, ellenkezőleg. Ugyanakkor nem mindegy, hogy az miként van beállítva, mert sokszor nem véleményként, hanem tényként próbálják tálalni, ez pedig sokakat zavar, és ebből következnek a csaták a kommentelők között. Mindenki a saját igazát bizonygatja. Persze, mindenki ki kell hogy álljon az igazáért, de a társadalmunk nagy problémája itt bukkan fel, nem hallgatjuk meg egymást, vakon mindent a másik fejéhez vágunk, de azt már nem olvassuk el, hogy ő mit gondol, mert biztos nincs igaza, hiszen „aki nem ért velem egyet, annak ne is legyen igaza”. Viszont az az ember, aki nyitott a másik véleményére, elfogadja és elolvassa, az is, lehet, rájön, hogy ő tévedt. Tévedni emberi dolog, és egyáltalán nem szégyen, nem lesz tőle kevesebb, hanem ellenkezőleg: azok közé fog tartozni, akik tisztelik a másikat, meghallgatják, megfontolják az ő véleményét, és megköszönik, hogy tágította a látáskörüket.

Nem szabad elfelejteni, hogy nem csak az ismerőseid és barátaid vannak fent az interneten – aki negatívan viselkedik ezeken az oldalakon, az az életben sem jobb ember, csak amikor szemtől szembe kellene elmondania valakinek az álláspontját, azt már nem tudná megtenni. Képernyő mögé bújva vizont könnyű. Ha pedig a kommentelő szemszögét nézzük, csak annyi, hogy ne légy előítéletes, és úgy írj kommentet, ahogy azt mástól elvárod, hogy írjon neked.

A sorrend: olvass, kétszer gondold meg, mondd el a véleményed, és ha neked van igazad, akkor állj ki mellette észérvekkel!

Taranek Zsófia