Farcádi Botond
Egy új párt bejegyzése a demokrácia ünnepe is lehetne. Erdélyi magyar társadalmunkban is volt idő – például 2007–2008-ban –, amikor egy új alakulat létrejötte, választásokon való indulása komoly fegyverténynek számított: a tét a politikai pluralizmus létrejötte, a választás szabadságának megteremtése volt. A Magyar Polgári Erő nevű párt tegnap bejelentett létrejötte azonban aligha lendítette fel az erdélyi magyarok pezsgőfogyasztását – egészen egyszerűen túl sokan, túl sokszor, túl sok mindent ígértek már az erdélyi magyaroknak ahhoz, hogy komolyan vegyék ezeket.
Konszolidált, érett demokráciákban teljesen természetesnek számít, hogy egy nagyjából azonos célokat kitűző, hasonló értékrendet valló társaság az általuk képviselt emberek érdekeinek érvényesítése céljából pártot jegyeztet be és megméretkezik a választásokon, hogy majd hatalomra jutva megpróbálja megvalósítani ígéreteit. Erdélyi magyar társadalmunkban a kétezres évek második fele hozott igazi felpezsdülést, az RMDSZ-szel szemben alternatívát felmutatni kívánó erők komoly eredményeket értek el: de facto megteremtették a választás szabadságát, sikerült megtörniük az akkor még Markó Béla vezette szövetség hegemóniáját, új útra is kényszerítették-terelték az időközben Kelemen Hunor személyében új vezetőt választó szövetséget.
A politikai pluralizmus elmélete és gyakorlata közötti különbségek azonban már ekkor feltűnőek voltak: a kihívókként fellépő, választási sikereket elérő politikai erők teljesítménye nagyon sok helyen elmaradt a várakozásoktól, ráadásul az RMDSZ-szel szemben alternatívát kínáló politikai erők megosztottsága, belső viszályai az ellenzéki oldalon olyan felaprózódáshoz vezettek, hogy ma már választó legyen a talpán, aki eligazodik a betűszavak rengetegében. MPP, EMNP, EMSZ, MPE – az embernek az az érzése támad: minél több a betű, annál kevesebb a szavazó.
Kulcsár-Terza József pártalapítása ebben a kontextusban lehet ugyan legitim és jogos törekvés a régi MPP-sek szempontjából, a parlamenti képviselőként végzett munkáját ismerő választók egy része számára még talán vonzó alternatívát is jelenthet az új alakulat, az RMDSZ-en kívüli táborban 2008 után kezdődött fragmentálódás és a támogatók bizalmának fokozatos elveszítése miatt azonban mégis nehezen hihető, hogy meghatározó erővé tudná kinőni magát a jövő évi választásokig.
Úgy tartja a régi magyar mondás – bizonyára évszázados tapasztalatok alapján fogalmazódott meg a népi bölcsesség –, hogy akinek az Isten hivatalt ád, észt is ád hozzá. De vajon átfordítható-e a megfigyelés a politikai alakulatokra is: hogy tudniillik akinek az Isten pártot ad, választót is ad majd hozzá? Mert most már egyre több erdélyi magyar polgár érezheti úgy, hogy pártból talán éppen elég van nálunk is, a különféle szervezetek számát tekintve kezdünk úgymond felzárkózni – a gond csak a fránya választókkal van. Ők vannak egyre kevesebben, őket egyre nehezebb megszólítani, ők azok, akik az erdélyi magyar politikai pluralizmus hangos ünneplése helyett inkább csak vállat vonnak, és – szerencsésebb esetben itthon – csendben végzik tovább munkájukat.
