Bocskai István felkelése és az erdélyi állam feltámadása

2023. április 20., csütörtök, Történelmünk

1605. április 20-án (egyes közlések szerint 17-én) az észak-magyarországi felkelt rendek szerencsi országgyűlésükön Bocskai Istvánt Magyarország fejedelmévé választották. Korábban, 1604 novemberében Bethlen Gábor közbenjárására I. Ahmed szultán Erdély fejedelmének ismerte el Bocskait. 1605. február 21-én Nyárádszeredában az erdélyi rendek Erdély fejedelmévé választották, ám a szászok rendje nem támogatta. Majd csak szeptember 14-én, a medgyesi ország­gyűlésen szerezte meg mindhárom rend egyetértését, és beiktatták a fejedelmi tisztségbe. Mai Történelmünk rovatunkban a Köpeczi Béla főszerkesztésével a budapesti Akadémiai Kiadónál 1986-ban megjelent Erdély története Makkai László és Mócsy András által szerkesztett első kötetének utolsó fejezetéből közlünk részleteket.

Miközben Erdély végigjárta a maga kálváriáját, Magyarországon is folytatódott a semmiféle eredményt nem hozó, értelmetlen vérontás. A prágai kincstár kongott az ürességtől, hitelezőt pedig már alig-alig talált. Rudolf császár kormánya hozzáfogott a legvagyonosabb magyar arisztokraták lefogatásához. A légből kapott vádak célja a birtokok elkobzása s ily módon pénz előteremtése; a piszkos műveletek fő irányítója az Erdélyben is megfordult Szuhay István. Az áldozatok között Illésházy István volt a legnevesebb. A protestánsokat természetesen Magyarországon is üldözni kezdték, s a zsoldoshadak és a törökök pusztításai sem maradtak el az Erdélyben látottaktól. A Habsburg-dinasztiába vetett bizalom – a királyi Magyarországon először – igencsak megingott.

A rendek egészét átható elégedetlenség és félelem, a császári hivatalnokok és katonák túlzott magabiztossága végül robbanást eredményezett. Giacomo Barbiano felső-magyarországi főkapitány árulás révén értesül arról, hogy az évek óta visszavonultan élő Bocskai István kapcsolatba lépett a törökhöz menekült erdélyi és részekbeli urakkal – a „bujdosókkal” –, közelebbről azok vezetőjével, Bethlen Gáborral, 1604 októberének elején maga indult Bocskai elfogatására. Bocskai fegyverhez nyúlt. Szerencséjére a Barbiano seregében szolgáló hajdúk, maguk is reformátusok lévén, a protestánsüldözés miatt elfordultak a császári szolgálattól. Október 15-én éjjel a bihari Álmosd közelében föllázadtak, s Bocskai segítségével megfutamították a generális előhadát. Barbianónak még mindig volt vagy 8000 embere, de miután pár napot eltöltött a közeli Váradon, elrendelte a visszavonulást Kassa felé. A város azonban bezárta kapuit a sereg előtt, a visszavonulókból futók lettek.

A hajdúsereg és vezére november 11-én ünnepélyesen bevonult Kassára, ahová pár nap múlva megérkezett Bethlen Gábor, magával hozva I. Ahmed szultán díszkardját és az athnamét, amelyben Erdély fejedelméül ismeri el Bocskait. Hamarosan megérkeztek az első török–tatár segédcsapatok is.

Giorgio Basta, Magyarország új főkapitánya megszakította az Esztergom környékén a török ellen folytatott hadműveleteket, s a felkelők ellen fordult. Osgyánnál, Edelénynél sikerült ütközetet nyernie, de Kassa ostromával kudarcot vallott, s december derekán kénytelen volt meghátrálni. A Tiszántúl valamennyi császári kézen levő vára – Várad kivételével – átállt Bocskai oldalára.

A könnyen mozgó hajdúcsapatok (tatárok és a török lovasság támogatásával) 1605 áprilisától júniusig lerohanták szinte az egész királyi Magyarországot. A magyar urak és nemesek egy része lelkesen csatlakozott, a többiek kénytelenségből hódoltak. A német–olasz zsoldoshadakat még a Dunántúlról is kiseperték. Június végén Némethy Gergely már Sopront ostromolja, csak egy nagyobb császári had közeledtével vonul vissza. Szeptember 27–28-án Szombathelynél Némethy csatát nyer, s portyázói elindulnak az osztrák tartományok feldúlására. Az előőrsök még Bécset is körüljárják. Bocskai seregei együttesen többet számlálnak 40 000 embernél. A rettenetes pénzzavarban levő császári udvar nagy nehezen összeszedett serege csak október végén tud ellentámadást indítani: Tilly grófnak a helyi nagyurak segítségével az egész Dunántúlt (mármint a töröktől szabad Nyugat-Dunántúlt) sikerül visszaszereznie.

Időközben viszont, még 1605. április 20-án a szerencsi országgyűlés egész Magyarország fejedelmévé választotta Bocskai Istvánt. A legnagyobb sikerek időpontja volt ez, s az új fejedelem reményei messze szálltak. Hátha neki sikerül az, amiről Báthori István is csak álmodni mert: Erdély és a királyi Magyarország egyesítése a Habsburgok nélkül.
 

A török korona

Bocskai portai követei utasítást kaptak: kérjék a szultántól, ne csak fejedelemnek ismerje el, hanem „magyar királynak” is. A padisah, bár tudta, hogy ezzel megszegi a török politika 1540 óta követett vonalát, végül beleegyezett. Pompázatos koronát küldött Magyarországra, melyet 1605. november 11-én Pesten Lalla Mehmed nagyvezír adott át Bocskai kezébe.

A hajdúsereg 1605 őszére kiszorult a nyugati megyékből. Bécs még mindig képes volt arra, hogy magyar földön védje meg magát. Az országban összegyűjthető erő megint nem volt elegendő arra, hogy a rajtunk marakodó két nagyhatalom szakadatlanul egyensúlyt mutató mérlegét kibillentse. Visszaállt tehát az 1526 óta fennálló helyzet, s értelmes ember nem kívánhatott egyebet a reménytelen hadakozás mielőbbi beszüntetésénél.

Másfelől: óvatosságra intették a fejedelmet a török legújabb cselekedetei is. A pasák már a vele kötött szövetség ürügyén foglalták vissza Esztergomot és Visegrádot, ám mindkettőt megtartották a szultánnak. A nagyvezír Érsekújvárra is fente a fogát, a fontos erősséget csak úgy sikerült megmenteni, hogy a magyar ügyekben lassan már teljhatalommal rendelkező Mátyás főherceg utasította az őrséget: adják át Érsekújvárat Bocskai ostromló csapatainak, mielőtt még a török megérkezik.

Mindez együttesen okozhatta, hogy a fejedelem pár hónap alatt lemondott koronás álmáról, s a hosszú háború mielőbbi befejezésén kezdett el fáradozni. Ahhoz persze, hogy igyekezete sikerrel járhasson, előbb neki magának kellett tisztáznia nemzetközi helyzetét. A magyar királyi címet a Habsburgok végleges elidegenítése nélkül nem fogadhatta volna el: a töröktől kapott koronát tehát szépen félretette, megelégedett azzal, hogy időközben Erdélyt sikerült megszereznie, méghozzá teljes egészében.
 

Kelet felé

A tartományban eleinte nem sok visszhangot keltett a bujdosók támogatta, szultán kinevezte „erdélyi fejedelem” küzdelme. A közelmúlt emlékei túl élénkek voltak ahhoz, hogy a békességre vágyó lakosság megérthesse Bocskai politikai pálfordulásának horderejét. S magának a fejedelemnek sem sok gondja volt ekkor még a Királyhágón túlra. Környezete főleg hajdúkapitányokból (Lippai Balázs, Némethy Balázs), magyar nagyurakból (Homonnai Bálint, Illésházy István, Mágócsi Ferenc) és népszerű magyar parancsnokokból (Segnyey Miklós és Kálló várának volt császári kapitánya, a kancellárrá tett Káthay Mihály) tevődött össze. Bethlen Gáboron kívül erdélyi illetőségű (de nem erdélyi származású) mindössze kettő került közibük: Rhédey Ferenc, aki Felső-Magyarországon harcolt, és a szombatos Péchi Simon, Bocskai titkára.

A három rend tehát jogos gyanakvással szemlélte Bá­thori Zsigmond volt bizalmasának tevékenységét. Errefelé 1604 végéig csak néhány nekikeseredett hajdúvezér vagy magyar nemesúr csatlakozott a felkeléshez. Erdély császári biztosai akár hátba is támadhatták volna a Tiszántúlt, hiszen 5000 főnyi rendes katonasággal és a mindig mozgósítható székelyeknek 20–25 000-es kontingensével is rendelkeztek. Ők azonban szinte bénultan figyelték, mint adja át az őrség egymás után Jenő várát, Lugost, Karánsebest a „lázadó” tisztjeinek. Ő pedig tudta, hol van az erdélyi kérdés méregfoga, s jó érzékkel kezdett hozzá annak érzéstelenítéséhez: megüzente a székelyeknek, hogy megtartja őket visszaszerzett szabadságukban, s cserébe csak semlegességüket kéri.

1605 januárjában jutott először idő arra, hogy a felkelők kelet felé is figyeljenek. Gyulaffy László, Bocskai névleges erdélyi főkapitánya 4000 emberrel ostrom alá vette a jól kiépített Szatmárt, s 21-én el is érte annak megadását. Nyitva volt az út a tulajdonképpeni Erdélybe.
 

A székelyek támogatásával

A székelyek a februári keresztúri nemzeti gyűlésen váratlan lelkesedéssel Bocskai mellé álltak, aki válaszképpen már február 16-án hivatalos oklevélben erősítette meg régi szabadságaikat. Február 21-én a magyarok és székelyek most már együtt döntöttek az új fejedelem mellett. A szászok azonban, néhány nemesúr és a császári helyőrségek támogatásával, ellenállásra készültek. Az öreg Albert Huet volt a szellemi vezér, a csapatokat az elmúlt évek egyik alacsony sorból felemelkedett jeles hadnagya, Rácz György irányította. Hiába látszott a székelyek átállása után a helyzet szinte reménytelennek, a kitartók erőt merítettek abból a tényből, hogy Gyulaffy mindössze 1000 lovassal érkezett Gyulafehérvárra, s inkább a helyi erőkre támaszkodva próbálta elfogadtatni az új fejedelmet. 1605. május 18-án az Ebesfalván gyülekező székely-magyar hadat Rácznak sikerült rajtaütéssel szétvernie.

Csak ekkor mozdult meg végre maga az érintett, Bocskai István. A még mindig ellenálló Várad mellett elhaladva 1000 lovassal Medgyesre sietett, Bethlen Gábort a „bujdosók” kis csapatával Jenő felől felküldte a Maros völgyébe, a székelyeket és az erdélyi nemességet újból mozgósította. A Barcaságban pedig behívott moldvai és török csapatok jelentek meg.

Rácz György június 14-én csatát vesztett. A szászok belátták, hogy értelmetlen a további ellenállás, és meghódoltak. Bocskai augusztus 27-én ünnepélyesen bevonult Medgyesre, a maradék császárhű katonaság Segesvárott keresett menedéket, azután szeptember 9-én szabad elvonulás fejében megadta magát. Kapitulációjukkal Erdélyben véget ért a „tizenöt éves háború”.

Szeptember 14-én a medgyesi országgyűlés most már mindhárom „nemzet” nevében, egyhangúlag iktathatta be Bocskait fejedelmi tisztébe. Évek óta először köszöntött nyugalom az országrészre. Általános lelkesedés köszöntötte az új uralkodót, aki Erdély kormányzását egy köztiszteletben álló, partiumbeli öreg nemesúrra, Rákóczi Zsigmondra hagyta. Ő maga nem sokkal a diéta bezárta után visszasietett Magyarországra. A legfontosabb fel­adatot akarta elvégezni: békét akart szerezni hazájában.
 

Békét kötni

A bécsi-prágai udvarral megindult tárgyalások meglehetősen nehezen haladtak. Bocskai táborának egy része hallani sem akart semmiféle megegyezésről: különösen a Tisza-vidéki és volt partiumbeli urak tiltakoztak az ellen, hogy Magyarországot visszaadják a császárnak. Maguk mögött tudták a hajdúk tömegeit, akiknek életeleme volt a harc (és a fosztogatás). A fejedelemnek sok gondot okozott saját katonaságának féktelen hadviselése, hiszen most minden kilengés az ő személyére hozott szennyet. Ha kellett, erőszakot alkalmazott, több hajdúvezért kivégeztetett. A végső megoldás azonban csak békés lehetett: 1605. december 12-én letelepítette a kollektív nemességgel felruházott gyaloghajdúkat. (A lovasokra 1606. szeptember 2-án került sor.) Debrecen környékének pusztasággá vált részében hét falu helyét adta nekik.

Habsburg-oldalról többször próbálkoztak orgyilkosok révén megoldani a Bocskai-kérdést, de ezzel sem jártak szerencsével. Miután a helyzetet a teljes pénztelenség és a hajdúk folytatódó ausztriai beütései tarthatatlanná tették, Mátyás főherceg a császár előzetes beleegyezése nélkül elfogadta Bocskai feltételeit. 1606. június 23-án Bécsben írták alá a békét: az Erdélyi Fejedelemséget helyreállították, sőt, a Részek határát nyugatabbra tolták (Szatmár, Szabolcs, Ugocsa és Bereg megye, illetve Tokaj vára a növekedés). A királyi Magyarországon helyreállították a vallásszabadságot, s elfogadták azt az elvet, hogy az országos tisztségekre csak magyarokat nevezzenek ki.

Most már csak a törökkel való háború befejezése volt hátra. Az új perzsa háborúval, sorozatos lázadásokkal küszködő, kimerült oszmán birodalom hajlott a megegyezésre, s Bocskai közvetítésével a császári udvar is beletörődött a helyzetbe. A határok maradtak, ahol a hadseregek pillanatnyilag állottak (Kanizsánál és Eger felé a török, Nógrádban és a Maros mentén a keresztények jutottak előbbre). 1606. november 15-én megkötötték a zsitvatoroki békét.
 

Az erőpróba ára

Véget ért a közel másfél évtizedes öldöklő háború. A katonai mérleg majdnem pontos egyensúlyt mutat.

Erdély felől tekintve a dolgot, a mérleget Bocskai István végrendeletét olvasva érthetjük meg: „…meghagyom s írom, szeretettel intvén mind az Erdélyi és Magyar Országi Híveinket az egymás között való szép egyezségre. Atyafiúi szeretetre az Erdélyiekért, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lésznek is, el ne szakadjanak. A Magyarországiakat, hogy az erdélyieket tőllök el ne taszítsák, tartsák ő atyjokfiainak, és ő véreknek, tagoknak…

Valameddig pedig a Magyar Korona ott fenn nálunknál erősebb nemzetségnél, a németnél lészen, és a Magyar Királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenn tartani, mert nékik is oltalmokra, javokra lészen. Ha pedig Isten azt adná, hogy a Magyar Korona, Magyar Országban magyar kézhez kelne,… úgy az erdélyieket is intjük, nem attól elszakadnának, vagy abban ellent tartanának, de őt segéllyék tehetségek szerént, és egyenlő értelemből azon Korona alá a régi mód szerént adják magokat…”

Igen, Bocskai István nagyon pontosan megfogalmazta az erdélyi állam létének meghatározó feltételeit. Csakhogy, ha jól meggondoljuk, a fenti gondolatsor alapjait még valaha a Szapolyaiak korában rakták le.

Soha ennyire nem volt még a magyar társadalom egészének ügye a fejedelemség újjászületése. A Habsburg-államhatalom tehetetlenséggel párosult kényszerintézkedései, jogsértései és értelmetlenül elhúzódó háborúja egyszerre fenyegette a rendi társadalom kiváltságait, a vallásszabadságot és az áldozatul vetett parasztság életlehetőségeit.

Ahogyan a 16. század derekán a magyar uralkodó osztály önfenntartási ösztöne hozta létre az új Erdélyt, úgy most is a Tiszántúl magyar nagyurai támasztották fel a már megszűntnek hitt országot. Az erdélyiek csak utóbb, részben a kényszernek engedve kapcsolódtak be ebbe a folyamatba.

Az arányok, a hangsúlyok eltolódtak, a lényeg nem változott. Ha a magyar társadalom el akarta kerülni, hogy a két viszálykodó nagyhatalom pusztulásra ítélt játékszerévé váljon, fenn kellett tartani a kis országot a Kárpát-medence keleti térségei­ben. Magyarország ember­életekben, anyagiakban is iszonyatos árat fizetett azért, hogy mindenki számára világossá váljék a régi egyensúly újmódi fennmaradása.

És Erdélynek mibe került, hogy eljusson saját léte szükségességének újrafelfedezéséhez? Ha a tartományt csak jó hat évvel a háború kezdete után érték is az első nagy támadások, a területét ért károk méretei mégis rettenetesek. Mire a török, kozák, tatár, rác, román, német, vallon zsoldosok, magyar végváriak és hajdúk eljutottak a tartományba, a sokesztendős hadakozás szörnyűségei szinte teljesen kivetkőztették őket emberségükből. Pénzt is sokkal kevesebbet és sokkal rendszertelenebbül láttak, mint az első hadjáratok idején.

A lakosságot a nekivadult katonák, az éhínség, a pestis és a tatár rabszolgavadászatok szörnyűséges módon megtizedelték. Doboka és Belső-Szolnok néhány körzetében nagyjából sikerült meghatározni a 16. század derekának népességi viszonyait. Akkoriban körülbelül 17 500 magyar, 13 200 román és 2000 szász élt errefelé. 1603-ban, a háború negyedik évében a magyarok száma 2500 főre, a szászoké 250 főre, a románoké 7200 főre csökkent. A veszteség magyar részről 85 százalékos.

A példa szám szerint bizonyosan nem általánosítható; s eldönthetetlen, mennyi a veszteségben a pillanatnyi menekülés, a végleges elvándorlás és a tényleges halálesetek aránya. Mégis a dolog rávilágít egy jellegzetességre – éspedig arra, hogy a völgyek ősi magyar és szász települései sokkal jobban szenvedtek a háborús időkben, mint a félreesőbb s az erdők rejtekeihez közelebb levő hegyvidéki román falvak. Ennek pedig következményei lettek. Elsősorban is megváltozott a nemzetiségek aránya. A fokozott magyar–szász vérveszteség idején ugyanis változatlanul folytatódott a románok bevándorlása. A kipusztult falvak egy része román jövevényekkel népesült be újra. (…)

Bocskainak sikerült feltámasztania az erdélyi államot, hatalmát még a szászok is elismerték. De ez az Erdély már nem lehetett azonos régi önmagával. Megváltozott a társadalom szerkezete, a nemzetiségi viszonyok, a gazdasági lehetőségek. Végső soron az ország szegényebb és sebezhetőbb lett, mint fennállása óta bármikor. De a nagy fejedelem alig pár hónappal élte túl az életét megkoronázó kettős békekötést. 1606. december 29-én, Kassa városában érte utol a halál. Mindössze 49 éves volt. A kétségbeesett hajdúk az uralkodó megmérgezésével gyanúsított Káthay Mihály kancellár lekaszabolásával feleltek a végzetnek.

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Mi a véleménye az Ilie Bolojan által bejelentett megszorításokról?








eredmények
szavazatok száma 1195
szavazógép
2023-04-20: Sport - :

Tizenhat év után újra elődöntőbe jutott a Milan (Labdarúgás, Bajnokok Ligája)

Az AC Milan kedden döntetlent játszott az olasz bajnokságot vezető Napoli vendégeként, ám az odahaza elért egyólos győzelmének köszönhetően 16 év után újra bejutott a Bajnokok Ligája elődöntőjébe. A címvédő Real Madrid ezúttal is 2–0-ra nyert a Chelsea otthonában, így kettős sikerrel harcolta ki helyét a legjobb négy között.
2023-04-20: Család - :

Rejtve marad a munkahelyi zaklatás

A jelenlegi hazai törvények nem fedik le a munkahelyi zaklatás valamennyi formáját, nem biztosítanak hatékony jogi eszközöket a jelenség megelőzésére, az esetek feltárását pedig számos hiányosság akadályozza – derül ki a Nép Ügyvédje hivatalának április 12-én ismertetett jelentéséből.