Ennyit tudtam összehazudni ma este, zárta másfél órás – beszámolóját kellene írni, de valójában – előadását Szabó Zoltán, a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház egykori színművésze, aki 1987-ben Bécsben „felejtette magát” – hogy aztán életét a magyar kultúra szolgálatába állítsa.
Szabó Zoli – írói nevén Székely Szabó Zoltán, becenevén Tutuka – Csillagos ég... című, legújabb könyvének bemutatása okán lépett újra a szentgyörgyi közönség elé, ezúttal nem színészként, mint ahogyan sokan (és ez a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron-termében meg is mutatkozott) emlékeznek rá: emberként, aki elmeséli hányatott életét. Mert hiszen könyvének gerincét saját élete adja, az pedig regénybe illő: emigrálása után volt kétkezi munkás, a bécsi Pinceszínházban próbálkozott hivatása gyakorlásával, de eleinte csak a plakáton levő helyesírási hiba kijavítását bízták rá, dolgozott fröccsöntő műhelyben, közben az Europa Club kultúrfelelőse lett, aztán egy „szexipari kombinátban” volt függönykezelő, de a színművészethez továbbra is ragaszkodott, így hát politikai kabarékat játszott a Clubban, és ezzel párhuzamosan írni is kezdett a Bécsi Naplóba, majd a szállodaiparba sodorta sorsa, volt recepciós és éjszakai portás, szóval az emigránsok kezdeti nehézségeit mind-mind át- és megélte. Élete – valamelyest – akkor kezdett révbe jutni, mikor végül feleségét is maga mellett tudhatta, igazi változást azonban a kommunizmus bukása hozott számára: ekkor találta meg valódi hivatását, a kultúraszervezői munka viszont, különösen a korai 90-es években, rengeteg ügyintézést jelentett, ami sok szabad időt feltételezett – hát ismét következtek az alkalmi munkák, munka nélküli időszakokkal megszakítva. De ezalatt megszervezte a Kárpát-medencei magyar szellemi elit bécsi kiutaztatását, számukra ottani előadások megtartását, és a színháztól sem tudott elszakadni, huszonkét év alatt Bécsben hatvanhat magyar társulat fellépésére biztosított lehetőséget – ezért a munkásságáért tüntette ki 2008-ban az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület a Bánffy Miklós-díjjal. Aztán következett a taxizás, időnként különböző társulatoknál egy-egy fellépés, így lett végül nyugdíjazásáig taxínész (ez a szó is saját kreációja, mint még jónéhány nyelvi alkotás), és mindvégig megmaradt kultúraszervezőnek is, sokáig szerkesztőnek is, s bár nem tartja magát írónak, azért jó néhány kötettel gazdagította a magyar irodalmat.
Bécs immár lezárt fejezet életében. Hazaköltözött, élete ismét révbe jutott Bodóczi Zsóka oldalán, ki partnere volt a kedd délutáni könyvbemutatón, akárcsak Nemes Levente színművész, kivel – miként egykor az Emigránsokban – egy kicsit játszottak még.
