Marosvásárhely szülötte (1947), sok embert megszégyenítő munkássággal. Vegyészmérnöknek tanult, mérnökösködött az 1989-es változásokig, utána azonnal fejest ugrott a politikába, kiadóalapításba, és -vezetésbe, szerkesztésbe, írásba, sokáig meghatározó szerepe volt a változások utáni könyvkiadásban. Írt verset, prózát, publicisztikát, számos kötete jelent meg, stílusának jellegzetessége a hömpölygő mesélés, a hosszabb mondatok, melyek ugyan türelmet követelnek az olvasótól, de e türelem szépen megtérül. Legújabb novelláskötete a Ki gyújtott a katlan alá? (Mentor Könyvek, 2022) valójában a remek Áll az ördög, s csodálkozik (Mentor Könyvek, 2020) folytatása. Azt se feledjük, hogy oroszlánrésze van az évente jelentkező Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár szervezésében. Ezek után nem marad más, mint feltenni a kérdést: a kedves szerzőnek honnan van annyi ideje, hogy kisunokájával, Rebivel is foglalkozzon?

Klastrom utca kettő
(részlet)
Se csengő, se egyéb eszköz a jelzésre. Többször is hellózik, talán valaki meghallja odabent, ám semmi mozgást nem észlel. Akkor veszi észre a kilincs alatt a retesz kiálló nyúlványát, minden gátlás nélkül elhúzza, mert eltökélt szándéka, hogy nem távozik dolgavégzetlenül. A kapu nyikorogva nyílik, de meg kell torpannia, egy nagytestű kutya vicsorog rá morogva úgy tíz méterről, néhány másodpercig szemez így vele, akkor az eb megnyugodni látszik, miután egy érdesebb női hang valahonnan bentről harsányan rendreutasítja. Újabb néhány másodperc múlva Tomi megláthatja a hang gazdáját, középkorú nő rövidre nyírt, őszülésnek indult hajjal, köszön neki. Petrásné az, a temető gondnoka. A kérdésére kapott válaszból nyugtázza, hogy jól választott, ez a temető a neológoké, de vannak itt ortodox sírok is, mert amikor úgy százhúsz évvel ezelőtt megnyitották, még közösen temetkeztek, az ortodoxok csak utána vettek egy külön területet maguknak a város másik felén. A nő rosszallására szabadkoznia kell, hogy fedetlen fővel jött, kap egy kis fekete vászon kipát, ha már mindenáron mégis körülnézne. Petrásné, habár a nemrég elhunyt férjétől vette át a gondnokságot, alaposan ismeri a helyet, de nem emlékszik, hogy látott volna olyan sírkövet, amely alatt a Weltmannék nyughelye lenne, ám az semmit nem jelent, alig egy része van kitakarítva, rendbe hozva a sírkertnek, a többi valóságos dzsungel, mindenre sűrűn ráfolyt a repkény, ha lenne is hozzá komoly akarat, időbe telne, amíg minden követ visszaállítanának a helyére, megtakarítanának a bozóttól, legalább ezer van belőlük, csak amelyek itt elöl láthatók, az újabb sírok, azokról lehet tudni pontosan, hogy kinek állították, mert a temetkezést a túlsó végéből, a katolikus temető felől kezdték, a bejárat is ott volt valamikor. De így is van itt olyasmi, amit érdemes megnézni. Az 1923-ban épült ravatalozóban a hosszanti fal felét eltakaró fekete márványlapba vésve, arannyal festve a héber betűs kaddis, emléktábla a helyi zsidó adakozók és keresztény építők nevével, Izsák Márton szobrász 1947-ben készült holokauszt emlékművének eredeti, gipszbe munkált darabja; az első világháborúban a magyar hadseregben szolgáló, hősi halált halt ötvenkét marosvásárhelyi zsidónak, tiszteknek, altiszteknek és közkatonának állított emlékmű; egy boltíves, díszes falú, nyitott kápolnaszerű építmény amelynek ugyancsak fekete márvánnyal borított falára bárki felvésethette azoknak a hozzátartozóinak a nevét, akik ebben a temetőben nem kaphattak nyughelyet, mert valamelyik koncentrációs táborban vesztek oda. Fél óra az egész, amelynek végén a felkavart lélek ismét hullámokat vet. Mert a fekete táblán is százával a név, pedig csak azoké van ott, akikre valaki élő emlékezhetett. S a többi, a sok ezer? Három egész nemzedék, akiknek, természetes halállal halva, itt lenne a helye? Kinek volt erre joga? Kinek volt erre felhatalmazása?

Elsőre észre sem veszi magán a cinizmust, amikor túl ezen, a maga bajára gondolva, arról elmélkedik, hogy ha csak tizedére teszi azok számát ezek közül, akiknek az életükön kívül volt más vesztenivalójuk is, már értelmét nyerné az egész kutakodás. Mert az eredmény, amit azzal a néhány még élővel eddig elért, az nyilvánvalóan értékelhetetlen.

De amint rájön, hogy merre fajult el benne a gondolat, úrrá lesz rajta valami mérhetetlen düh, amelybe addig soha nem tapasztalt gyűlölet is vegyül. Úgy érzi, az élettelen kövek rengetege váltotta ki belőle, el kell menekülnie innen. Nyersen elköszön a gondnoktól, aztán gyalog, majdnem futva teszi meg azt a jó egy kilométert a hitközségig.

Káli István Ki gyújtott a katlan alá? című kötetével kettős könyvbemutatón vesz részt Dubb Lászlóval, a szerzők beszélgetőtársa Miklóssi Szabó István író. Az eseményre csütörtökön 18 órakor kerül sor.