Kolozsvár szülötte (1973), ezért mondhatni beleszületett az irodalomba. Ráadásul pontosan abba az űrbe, melynek létét sokan nem szívesen veszik tudomásul: a kilencvenes évek elejére-közepére. Első verseskötete a szenzációt keltő Nonó (Erdélyi Híradó, 1995, Előretolt helyőrség könyvek sorozat), ezzel mindjárt be is robbant a köztudatba. Munkássága meglehetősen szerteágazó, jeleskedik műfordításban, gyerekversek írásában is, tolmácsként is kereste a betevőt. A József Attila-díj mellé megkapta a Balassi Bálint-emlékkard elismerést is, ennek okán írhatjuk: mikor fognak jelentős irodalmi díjat nőkről is elnevezni?

Vári Csaba az Élet és Irodalomban így fogalmaz róla: „Ami általában elsőre eszembe jut László Noémiről, az pozicionális kérdés: a se kint, se bent, se itt, se ott, se fent, se lent (végül is minden játékosság ellenére szomorú) állapot-versei. De ugyanakkor mintha ez a lebegés, a könnyedség adná verseinek »súlyát«. Mert olykor minden bizonyossága ellenére a keresés költészete ez: a pimaszul hétköznapi dolgok és kitöltetlen helyek tömkelegének kereséséé, s mindenek mögött – önmaga kereséséé. Bár jobbára klasszikus hagyományokat folytat, költészete mégis az erdélyi magyar irodalom egyedi színfoltja.”

Valami új

A szellem bűne, a lélek őrülete, a test betegsége.
Tapossuk egymást jó trágyamelegben,
nincs kilátás egyébre.

Kristályos égre, légre, nyílt elmetisztaságra.
Sikálunk bőszen, tudományosan,
ragyog a trágya.

Száll illatfelhő, életünk csontig fertőtlenítve.
Olcsó a vér, de valahogy
sosincs elég belőle.

Ha lecsapolják, tán beáll a kívánt sűrűség.
Pirosan tüntet zöld, fehér,
fekete, sárga, kék.

Keserű, édes, savanyú, penészes: egyre megy.
A földre ontott ég levét
az élet issza meg.

Terjeszkedik, gyarapodik, kereken és puhán.
Bízik, hogy van valami új
az utolsó után.

Kell hogy legyen, a harsonák kezdetkor zengenek.
Eszik, iszik, unatkozik, fél,
szenvedélybeteg.

A csillagokat kémleli, az űr mindent megold.
Ha szalmakazal is a lét,
tű benne sose volt.

Ártatlan test, lelki erő, háborítatlan szellem,
segítsd a sápadt létezőt,
önmaga ellen!

Nem mindegy

Nem engedelmeskednek a megszokott szavak.
A fényes, forró járdán bogarak rajzanak.
Egész közelről nézzük őket: milyen sokan
vannak. Mozogni hoztam ötéves kisfiam.

Ragyog az égbolt, szirmot hullat a szilvaárnyék.
Bűntudatom van közben, mintha tilosban járnék.
Járőrautó húz el mellettünk, lapulunk.
Papírral mozdulunk ki, veszélyesek vagyunk.

Leírtuk, hol lakunk, hová megyünk, miért.
Kihagytam, hogy az izmos, épeszű gyermekért.
Kihagytam, hogy tavasz van, rohanni kéne kint,
kinek-kinek kora, adottságai szerint.

Bár most a falra festett katasztrófa adott.
Hány fertőzött beteg van, hány gyógyult, hány halott.
Eddig ködös-szeles bűzkatlan volt Kolozsvár,
s az észbontó tavaszba tilos kimenni most már.

Írnám, hogy jöjj, szabadság, és inkább meghalok.
De őfelőle nézve csak terjesztő vagyok.
Megjött a vég, bucskázik a bomló lombokon,
füvön, aszfalton, égen, én csak továbbadom.

Ez a legrosszabb benne: egy prüszköl, egy köhög,
számok lettünk, járkáló fertőzőeszközök.
Arcunkat nem a szájmaszk torzítja, rejti el,
hanem a kényszerűség, hogy lélegezni kell,

s nem mindegy, hogy belőlünk ami épp kiszakadt,
életet hord magával, vagy halált osztogat.
A fényes, forró járdán bogarak rajzanak.
Nem engedelmeskednek a megszokott szavak.

A 2. SepsiBookon László Noémi derűs irodalomórát tart csütörtökön 13 órakor, bemutatja Keljfeljancsi című új kötetét pénteken 12 órakor, részt vesz a Látó folyóirat égisze alatt létrejövő, a saját Petőfi-élményről szóló pódiumbeszélgetésen Kemény Istvánnal és Markó Bélával csütörtökön 18 órakor, de a Kortárs gyermekirodalom a tanteremben című kerekasztal-beszélgetés közreműködője is, Kocsis Annamária, Sikó-Barabási Eszter és Farkas Kinga társaságában pénteken 17 órakor.