Visky András Kitelepítés című könyvét szombaton 19 órakor mutatják be. A szerzővel Juhász Anna beszélget.

Veretes alkotóval van dolgunk, aki egyszerre mozog otthonosan a színház és az irodalom területén, egyetemi tanár, a Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja és művészeti aligazgatója. Marosvásárhelyen született (1957), sokgyermekes református lelkészcsaládban, apját 22 év börtönbüntetésre ítélte a kommunista vezetés, amiből hat évet le is ült, ráadásul ez idő alatt feleségét és gyerekeit a Bărăganba internálták. A traumatikus élmény örökre rányomta bélyegét a gyerek Viskyre, munkásságának egyik központi eleme lett. Számos dráma szerzője, melyeket magyar, román, amerikai színpadokon is bemutattak. Librettókat is írt; a Korunk szerkesztőjeként és a Koinónia Könyvkiadó igazgatójaként a lapszerkesztésből, könyvkiadásból is alaposan kivette a részét. Legújabb regénye, a Kitelepítés (Jelenkor Kiadó, 2022) nagy sikereket ért el, mind a mai napig izgalomban tartja a kritikusokat és olvasókat egyaránt. „Az olvasó egy szovjet mintára létrehozott és fenntartott romániai munkatábor hétköznapjait, a sok nemzetiségű foglyok furcsa történeteit ismeri meg, a legkisebb gyermek nézőpontjából” – fogalmazza a regény ismertetője.

Marina és Marin (részlet)

(521) a lágerből előbb a fővárosba költöztünk, Bukarestbe, ez a város az ország szíve, mi meg itt találtuk magunkat az ország szívében, Richárd rabbi és Binci asszony tetőtéri, szélfútta lakásában, strada Olteni 45. a bukaresti gettó széle, Richárd rabbi börtönben volt még, mint Apánk, még az is lehet, hogy ugyanabban a börtönben és ugyanabban a cellában, Richárd rabbi már ötöt leült a huszonötből, apánk pedig ugyancsak ötöt a huszonkettőből, bizonyára már jártányi erejük sincs ettől a sok üléstől, sűrű eső esett Bukarestben, amikor Puşa elkalauzolt a Gara de Nordból a gettóba, amikor beléptünk a lakásba, Binci asszony alumíniumcsanakokat helyezett éppen a padlóra a csepegések alá, gyertek, Atyám áldottai, mindenkinek van helye, mondta

(522) mehetünk, közölték velünk hivatalosan a telepen, szabadok vagyunk elhagyni a lágert, de hát hova menjünk? mindent elvettek tőlünk, amikor Apánkat bezárták és bennünket kitelepítettek, nem maradt semmink, ha nincs apa, akkor semmi nincs, minden a nevén volt, és mi is a nevén vagyunk, nem olyan bonyolult ez az egész, hova is mehetnénk, a börtön, ahol őt tartják fogva, mutatkozik az egyetlen megoldásnak, ha tudnánk, hol van, odautazhatnánk, bekopognánk a vaskapun és kérnénk, hogy fogadjanak be bennünket, jelöljenek ki nekünk is egy cellát, de mi legszívesebben apánkkal lennénk egy cellában, ha lehetséges

(523) szabadok vagyunk, erre nem készültünk, mert mindig is szabadok voltunk valahogy, ha mindent, hát ezt nem tudták elvenni tőlünk, Apánk még persze börtönben, ő ott szabad valahol, nem tudjuk, hol, előfordulhat, hogy az ország szívé­ben van ő is egy nagy fekete vagy inkább szürke, még pontosabban világosfekete épületben, sok kicsi, rácsos ablakkal, ki tudja, könnyen lehet, hogy még Apánk sem tudja, hol van éppen, hanem csak annyit, amennyit mi is tudunk róla, hogy nem tudjuk és nem tudja

(524) sok-sok évet sóztak a nyakába, így mondták, a nyakába sózták, és most börtönben ül, elképzeltem Apánkat, ahogy fekete-fehér csíkos ruhában, huszonkét éven át ül egy vaságy szélén, mindkét lába súlyos láncokkal az ágy lábához van bilincselve, ölében egy nagy vasgolyót ringat, nem eszik, nem iszik, nem beszél, maga elé néz, egyedül az idővel van dolga, ez a büntetés, figyelni, ahogy az idő telik az ember szívében, ahogy kiárad az elhasznált, rossz illatú idő a lélegzettel együtt az ember testéből, és amikor nem marad benne több idő, akkor meghal vagy szabadon engedik, vagy egyszerre mind a kettő