Bikfalva Háromszék egyik legszebb települése, és ez nem csak a saját véleményem, hanem neves szakembereké is, akik a kúriák falujának nevezik. Nem ok nélkül, mert ha végigjárjuk, akkor látjuk csak, miként építkeztek a régiek, mennyire szerették a szép környezetet a míves kapuktól a nagy, esetenként erődítményszerű csűrökig.
A bikfalviak közül sokan mondhatják, hogy az én házam az én váram, mert nagyon sok a masszív kőkerítés és kapuzábé (láb), a Zsigmond Ödön-kúria kerítésén még lőréseket is látni. Mindez arról árulkodik, hogy határőri szolgálatra kész, kemény székelyek lakták valamikor ezeket az épületeket, birtokokat. De jómód is volt. A hajdani bikfalviakat „kesztyűsöknek” is nevezték Uzonban, mert hintóval jártak a mezei munkálatok megtekintésére, a gazdagabb tulajdonosok feleségei kesztyűvel, kalappal és napernyővel... Ha egy falut meg akarunk ismerni, nézzük meg a templomát, az iskoláját és a művelődési házát is, mert ezek szintén a helybeliekről, az itteni közösségről beszélnek. És nem akárhogy. A templom és a paplak is csodálatos, a temetőben márvány sírkövek, rendezett, gondozott sírok; az iskola bejárata fölött márványtábla hirdeti, hogy Magyarország 1000 éves fennállásának emlékére építették, a művelődési ház is a szépség, a harmónia hirdetője. Az utak le vannak aszfaltozva, tisztaság és rend mindenütt, a csendet csak madárdal töri meg, az emberek – legyenek magyarok, románok vagy cigányok – kedvesek, barátságosak. Nem csoda, hogy sok gazdag ember vett házat, telket Bikfalván – már német és angol tulajdonosok is vannak –, hiszen ide járni valóban megnyugvás és kikapcsolódás. A látogatók is szép élményekkel térhetnek haza.
A falu felső részében, az erdőhöz elég közel lakik Török János, a falu és a környék legidősebb lakója. 102 éves, 1921. május 22-én született. Nem egyedül él, mint sok magára maradt öreg: lánya, Katika férjével együtt ott lakik az udvarban, külön lakásban, de mégis együtt. Vasárnap délelőtt látogattam meg az idős honvédet: szépen felöltözve, tiszta, barátságos környezetben éppen a híreket nézte. Minden kérdésre tökéletesen válaszolt, habár a hallásával van egy kis gond; hallókészüléket azonban nem akar venni, mert ki tudja, meddig használhatja. Elmesélte, hogy öten voltak testvérek, hárman már nem élnek: József Dunaújvároson halt meg, Rózsa Sepsiszentgyörgyön, Irma Bikfalván. Rajta kívül a 87 éves Szilvási Irén él még, szintén Bikfalván.
János bácsi az iskolát a falujában végezte, tanítója, Virág József Uzonból járt ki. Aztán 13 évesen beadták szolgálni Dénes Lajoshoz, ahol ökrök, tehenek és lovak mellett kellett dolgoznia keményen. Leánya elmondása szerint ott hált télen-nyáron az ökrök istállójában, mert akkor ilyen volt a szolgalegények élete; talán ott edződött meg a szervezete, mert a nehézségek még ezután kezdődtek. 1943-ban berukkolt mint magyar katona. Az ezeréves határnál harcolt, sajnos elfelejtette már a helységek nevét. Innen orosz fogságba került, 1948-ig dolgozott fogolyként Ukrajna területén. Koroszteny városban bezsúfoltak valami háromezer foglyot egy istállószerű épületbe, aminek azonban hiányzott a teteje – ott sokan meghaltak tífuszban, amit a tetvek terjesztettek. Három uzoni bajtársa is ott hunyt el, de nem felejtette el őket: Szakács János (aki csendőr volt), Szabó Pál és Mezei Árpád. Bikfalváról Pulugor Miklós volt ott, ő kórházba került, de szintén elhunyt. János bácsi 1948 szent karácsony estéjén érkezett haza, a család nagy örömére, hiszen már halottnak hitték.
Életének következő nagy szakasza a családalapításról, munkáról, a mindennapokkal való küzdelemről szól. 1952-ben megházasodott, de azelőtt már sok helyen dolgozott, híres kaszás volt. Senki sem vágta úgy a rendet, mint ő, ebben is példát mutatott sokaknak. Házasságából egy lánya született, Katalin, aki most is mellette van, féltő gonddal vigyáz rá – valahogy úgy, mint ahogy édesapja nevelgette kicsi buba korában. János bácsi dolgozott a bikfalvi közös gazdaságban, a brassói traktorgyárban, még a transzfogarasi út építésénél is. Akárhol volt, minden héten hazament, jól felcsomagolt élelemből, úgy ment vissza dolgozni. Kedvenc étele a jó házi szalonna volt, de amit megevett, el is égette a munkában. A koronavírus-járványt sem úszta meg, de Borbély János dobollói körorvosnak köszönhetően meggyógyult.
A 102 évet töltött Török János szerint az élet szép, meg kell becsülni és szeretni kell. A sorsot pedig el kell fogadni. Talán ez a hosszú élet titka. Kívánjuk, hogy János bácsi még sokáig örvendjen neki.
Ambrus Anna
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
