Az RMDSZ 1993-as kongresszusa után megalakult az ügyvezető elnökség, azon belül létrejött az úgynevezett politikai főosztály, amelynek vezetésével a Szövetségi Képviselők Tamácsa (SZKT) Bodó Barnát bízta meg. Bodó Barna, akihez régi barátság fűzött és fűz, hívott erre az osztályra, és azt én azonnal el is fogadtam. E főosztály kapcsán különböző elképzelések merültek fel, szerepe nem kapott teljesen világos megfogalmazást. Az egyik elképzelés az volt, hogy ha politikai főosztály, akkor „politizáljon”. Miközben az RMDSZ érdekvédelmi szövetségként mint az összmagyar érdekeknek a megfogalmazója és érvényesítője működik, szükség van a külön – illetve az érdekvédelemhez kapcsolódó – politikai feladatok ellátására. 

Természetesen, már az első pillanattól kezdve Bodó Barna úgy látta, hogy a politikai főosztálynak nem annyira a napi politizálás, hanem tulajdonképpen a politikai stratégiával kapcsolatos nagy távlati stratégiai tanulmányok és háttéranyagok elkészítése a feladata. Bizonyos értelemben ebbe beletartozott a külpolitika is, ezért a főosztály vezetője volt az, aki az RMDSZ képvisele­tében – mandátummal tehát – jelen volt azokon a tárgyalásokon, amelyeknek az eredménye az volt, hogy az RMDSZ belépett az Európai Kereszténydemokrata Unióba (EUCD), az európai kereszténydemokrata pártok akkori szövetségébe. Ami a háttéranyagok elkészítését illeti, ehhez egy négytagú munkacsoport alakult. Gyakorlatilag két fő csapásirányt tekintettünk fontosnak: az egyik az RMDSZ álláspontjának kialakítása az európai integráció tekintetében, a másik az autonómia kérdése. Ez épp a Balladur-terv két, egymást egyensúlyban tartó céljának felelt meg: egyrészt a határok garantálásának mint az európai integráció feltétele, másrészt a kollektív jogoknak. Elkészült egy nagyon fontos dokumentuma a RMDSZ-nek: Memorandum Románia Európa tanácsi tagságáról. 1993-ban vagyunk, Románia Európa Tanácsba való felvétele előtt, és az Európa Tanács Romániának tett ajánlásába több minden bekerült ebből a memorandumból. 

Az autonómiaprogram előkészítése

Az RMDSZ-nek volt egy belső lapja, a Szövetség, melyet Bodó Barna főszerkesztett. Ebben ismertettük a működő nyugat-európai autonómiák statútumait, elsősorban a dél-troli és a spanyol modelleket; ez volt az egyik cél. A másik célunk viszont az volt, hogy indítsuk el a saját kodifikációs folyamatokat is, vagyis hogy az RMDSZ a saját autonómiatervezeteit ezen a folyóiraton keresztül tegye közzé a tagsága és a belső vitafórumai számára. (…) Mikor a saját autonómiatervezetek megjelentetésére sor került volna e folyóiratban, az ügyvezető elnökség már úgy látta, hogy nem elsődlegesen fontos e tervezeteknek a Szövetségben való megjelentetése. De ezek már 1994-es történések.

A folyamat nem állt le olyan könnyen, ugyanis az SZKT-ban akkor még erős támogatói csoportja volt az autonómiastatútumok előkészítésének. Az 1994. novemberi ülésén a SZKT e csoport nyomására elhatározta egy szakbizottság létesítését az autonómiastatútumok véglegesítésére, és nevesítette is tagjait, akiket az SZKT egyes platformjai delegáltak. Ebben a bizottságban magam is ott voltam Bodó Barnával együtt, és mivel mi ketten nem csupán SZKT-tagsággal rendelkeztünk – a Bánság küldötteiként kerültünk a testületbe –, ezért bevihettük a SZKT autonómia-szakbizottságába azokat az elképzeléseket is, amelyek a politikai főosztály autonómia-munkacsoportjában kialakultak. 

A SZKT autonómiabizottságának elég sok tagja volt, jegyzeteim alapján fel is tudom sorolni őket: Csapó József, Tokay György, Varga Attila, Béres András, Bodó Barna, Balázs Sándor, Papp Előd, Hajdú Gábor, Katona Ádám, Madaras Lázár, Markó Attila, Szabó István, Szilágyi N. Sándor és jómagam. Ennek a népes bizottságnak – így láttam akkor – az attitűdök tekintetében három „alcsoportja” volt. Az elsőt ma autonómiafundamentalistának nevezném, alapállásuk az volt – a Csapó Józsefé és a Katona Ádámé elsősorban –, hogy az autonómia feltétlen kollektív jog, amely az erdélyi magyarságot mindenképpen megilleti. Ha pedig ilyen feltétlen jog, akkor talán nem is nagyon kell törekedni arra, hogy a statútumokat részletesen, minden jogi körülményt mérlegelve kidolgozzuk, elég, ha néhány alapvető rendelkezéssel rögzítjük e jogot. A második csoport szintén „autonómiapárti” volt – ide tartoztam jómagam is –, viszont úgy véltük, hogy a statútumokat elég részletesen, komoly jogi akríbiával és szakszerűséggel kell kidolgoznunk, ha azt akarjuk, hogy a parlament román többsége érdemben foglalkozzon vele. Végül voltak a közömbösök – ide Szabó Istvánt, Hajdú Gábort, Tokay Györgyöt sorolnám –, akik az egész kérdéskört nem tartották olyan fontosnak, csupán részt vettek a bizottsági munkában, mert erre platformjuk felkérte.

A bizottságnak, ha jól emlékszem, három külön tanácskozása volt, az utolsóra – emlékezetem szerint – Gyergyószentmiklóson került sor, ahol a Csíky-kertbe, a Szent Benedek Tanulmányi Házba vonultunk el a világ szeme elől két napra. Nagy viták voltak a három nézőpont között, eredmény nem született. Meglehet, a sikertelenség egyik oka az volt, hogy a bizottság Csapó József tervezeteit vette alapul, amelyeknek első változatát a szerző még 1992 decemberében közzétette.

Ekkor a politikai főosztályon stratégiát váltottunk, azt mondtuk, hogy nem a Szövetség című belső lap hasábjain kell vitát folytatni, hanem a nagyobb nyilvánosság előtt, és ennek érdekében több tervezetet is az SZKT elé kell vinni. Mi, a politikai főosztály úgynevezett „szak­értői csoportja” – tulajdonképpen hárman: Bodó Barna, Szász Alpár Zoltán és jómagam – ezért két alternatív tervezetet is készítettünk, ezeket a SZKT elé vittük, hogy ott vitaanyaggá váljon. A vitaalap tovább bővült, mert a változatok közé bekerült Szilágyi N. Sándornak a Korunkban megjelent tervezete is, plusz az a tézisgyűjtemény, amelyet az említett autonómiabizottság nem túl termékeny munkával elért. Ez a SZKT elé vitt vita azonban szintén eredménytelen maradt, és néhány apróbb utójátéktól eltekintve az autonómiavita ezen a testületen belül 1995-ben végleg lezárult, eredménytelenül. (…)

Félretették

Világosan látható, hogy ezek után, 1995-től olyan korszak következett, amikor az RMDSZ a Demokrata Konvención belül annyira elfogadottá vált, hogy gyakorlatilag gondolhatott, készülhetett a koalíciós kormányzásra, és ennek egyik hallgatólagos feltétele az volt, hogy az autonómiatörekvéseket zárójelbe kell tenni. Ez a zárójelbe tétel az RMDSZ negyedik, kolozsvári kongresszusán következett be. Ott a program vitája kapcsán a kongresszus hosszasan – vitatkozva – foglalkozott az autonómia kérdésével. Ebben Varga Attilával ketten voltunk tulajdonképpen a vita menetét meghatározó hozzászólók, és a programba egy három elvet tartalmazó rész került be az autonómiáról. Ezek az én megfogalmazásaim voltak – még a kongresszust előkészítő napokon –, és e három tézis szerint az autonómia: 1. a magyarság kollektív joga; 2. eszköz a közösségi megmaradás biztosításához; 3. cél, amelyet az RMDSZ a politikában és a civil társadalommal való kapcsolata fenntartásában követ. Körülbelül ez került a programba. Akkor nagyon örvendtem, sőt, valahogy büszke is voltam arra, hogy annyi terméketlen vita után sikerült konszenzusos tézisekben rögzíteni az autonómiacélt. Ma már látom, ezek a tézisek a lezárást, a zárójelbe tételt is szolgálták. Amolyan kőtáblába vésett elvek lettek – maradtak még egy pár kongresszuson át a programban –, de a kőtábla a lezárást jelentette. 

A politikai főosztályon belül még lehetett volna műhelyszerűen tovább dolgozni e kérdésen, azonban az 1995-ös kolozsvári RMDSZ-kongresszus után a politikai főosztályt is megszüntették. Ennek természetesen személyi okai is voltak, Bodó Barna, a főosztály vezetője, az RMDSZ egyik alelnöke túl erős személyiség volt ahhoz, hogy a fősodor által elképzelt kisebbségjogi koncepciónál megálljon, és ne folytassa azt, amit a politikai főosztály stratégiájának elgondolt. Ezért kellett megszüntetni a főosztályt.

A kép teljességéhez hozzátartozik, hogy ’93 végén az RMDSZ elkészítette a kisebbségi törvénytervezetét, amelyet a román parlamentben egy e célra létrehozott különbizottságban tárgyaltak. E bizottság elvetette a törvény cikkelyenkénti megvitatását, majd az a döntés született, hogy nincs is szükség kisebbségi törvényre, mivel több román jogszabály is tartalmaz már kisebbségvédelmi előírásokat, továbbá pedig a nemzeti kisebbségek védelméről szóló Európai Keretegyezmény ratifikálásával szükségtelenné vált a további jogalkotás e területen. Ez pedig az RMDSZ reálpolitikusainak fontos jelzés volt arra nézve, hogy milyen sorsa lehet az autonómiatervezeteknek. (…)

Mikor ’96-ban az RMDSZ koalícióra lépett, akkor döntött végleg úgy a szervezet, hogy ezt az egészet zárójelbe kell tenni, és ettől kezdve nekem egyre több ellenérzésem lett az RMDSZ nagyon sok politikai lépésével szemben. Úgyhogy elmondhatom: itt ért véget gyakorlatilag az én szerepem az RMDSZ „nagypolitikájában”. (…)

Újból napirenden

Ahogyan említettem, itt gyakorlatilag véget ért az RMDSZ-en belüli autonómiaviták első szakasza, a kérdés csupán 2003-ban, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) megalakulásával került újból a politikai napirendre. A korábbi, 1995–96-ban záruló autonómiatervező szakasszal a kontinuitást Csapó József Székelyföld-tervezete valósította meg. Csapó József, aki a SZNT első elnöke lett, 1995 szeptemberében tette közzé azt a Székelyföld-tervezetet, amellyel lényegében kivonult az RMDSZ autonómiabizottságából, és ezt a tervezetet vitte be az SZNT egy székelyföldi tág konzultációba, vagyis a Csapó-tervezet lett a SZNT-nek mint mozgalomnak az „anyatervezete”, kiindulópont, ahonnan a SZNT elindult. A konzultáció sokat nem változtatott a tervezeten, de mindenképpen kapott egy legitimitást azzal, hogy szélesebb körben megismertette az SZNT, és ezt én mindenképpen pozitívumnak gondolom. 2003 után, amikor egy egészen másik koncepció kialakítója lettem, sok vitám akadt Csapó Józseffel az általa elképzelt „belső önrendelkezéses” tervezetről. 

Akkor már úgy gondoltam, hogy a jobb, helyesebb út az, ha kidolgozzuk egy általános romániai aszimmetrikus regionalizációs reform átfogó kereteit, és abba helyezzük el Székelyföldet sajátos státusú régióként. Így ugyanis nagyobb az esélye, hogy ehhez a belpolitikában a román többség részéről is támogatókat találjunk. Csapó Józseffel azonban erről nem lehetett vitát folytatni – rendkívül merev gondolkodó volt –, tehát a vitánk eredmény nélkül gyorsan abbamaradt. Amikor helyette Izsák Balázs vette át a SZNT vezetését – akinek rendkívüli módon sikerült dinamizálnia a mozgalmat –, akkor az ő felkérésére vállaltam egyfajta tanácsadói szerepkört a SZNT vezetése mellett. Ekkor viszont már nem léptem fel kritikusként a közben legitimmé vált SZNT-tervezettel szemben. Itt ismét a politika logikájának a primátusát tekintettem a szakmai szempontokkal szemben: láttam, mennyit invesztált a SZNT abba, hogy ez a tervezet legyen a mozgalom eszmei saroktézise, és mivel alapvetően fontosnak tartottam – és tartom mind a mai napig –, hogy a székely autonómia ügyét ne csupán pártok, hanem egy mozgalom is képviselje, ezért úgy gondoltam, hogy ennyi év, ennyi parlamenti beterjesztési kísérlet után ezt a koncepciót elfogadottnak, azaz legitimnek kell tekintenünk. A korrekcióra akkor kerül sor, amikor ténylegesen is esély nyílik a törvényként való elfogadására. (…)

Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal már másfajta kapcsolatom volt, mint az RMDSZ-szel. Semmilyen tisztséget nem vállaltam a mozgalomban, de segítettem a stratégiai dokumentumok megfogalmazásában. Nyilván, ebben a személyes szálnak is szerepe volt, mert régi barátságban voltam Toró T. Tiborral és Szilágyi Zsolttal. És az EMNT komolyan is vette a feladatot, hogy új lendületet és esetleg új tartalmat adjon az autonómiaprogramnak. 

Tőkés László megbízásából Toró T. Tibor és Szilágyi Zsolt felkért egy szakértői munkacsoportot, hogy az végezze el azt a munkát, amelyről a legtöbben akkor még úgy gondolták, hogy az az RMDSZ által félbe-szerbe hagyott munka befejezése. Nos, ennek a szakértői csoportnak a koordinálására kértek fel engem; a felkért szakértők pedig a következő személyek voltak: Bodó Barna egyetemi tanár, aki akkor már a Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar politológia szakának az oktatója volt; Borbély Imre mérnök Temesvárról, aki a kilencvenes évek elején a társnemzet koncepcióját javasolta az RMDSZ-program egyik alaptézisének; Biró Gáspár erdélyi származású magyar nemzetközi jogász; Komlóssy József, a FUEN akkori alelnöke; Fórika Éva temesvári jogász; Székely István kolozsvári politológus, a Magyar Kisebbség folyóirat felelős szerkesztője; Lőrincz Csaba politológus Budapestről; Kovács Péter nemzetközi jogász, később a magyar alkotmánybíróság tagja. Igen ám, csak megnehezítette a munka folytatását az, hogy az EMNT-ből nagyon hamar kivált az SZNT, és egy áldatlan illetékességi vita bontakozott ki arról, hogy az autonómia kérdésében ki az illetékes, illetve ki miképp illetékes az autonómia kérdésében. A megegyezésre végül sor került, és eszerint a Székelyföld autonómiája tekintetében az SZNT, az erdélyi magyarság vagy összmagyarság autonómiájára nézve – ez tulajdonképpen a kulturális autonómia – pedig az EMNT az illetékes.  Ennek a konfliktusnak volt egy – mondjuk így – időbeliségi oka is. A szakértői csoport kialakításának a véglegesítésére, a közös munkarend eltervezésére még 2003 júliusában sor került a tusványosi táborban. Ezt követően a csoport tartott egy második munkaülést – Komlóssy József szigligeti nyaralójában ültünk össze, még a nyár folyamán –, ahol az alapkoncepció kialakítására került sor. Ennek során a csoport elfogadta a javaslatom, amelynek a kulcsfogalma az „aszimmetrikus regionalizmus” volt. Ebben lényegé­ben két újítás volt, mind a kettő a román politikai közvélemény megváltoztatására játszott. Az egyik: Székelyföld autonómiája ne legyen csak egy „Székelyföld versus Románia” ügy, ne legyen egy olyan törekvés, amely lyukat akar ütni a román nemzetállam földrajzi közepébe, hanem legyen egy olyan átfogó közjogi reform része, amelynek Románia is haszonélvezője. (…) Úgy gondoltam akkor, hogy körvonalazódik az európai integrációs folyamatok nyomására egy román politikai paradigmaváltás, amelynek előjeleire érdemes rájátszani. Tehát sikeresebb lehet az az út, ha Székelyföld autonómiáját belehelyezzük egy ilyen regionalizációs kontextusba, és ezt szolgálta volna az aszimmetrikus regionalizmus fogalma, amelyhez hivatkozható példatár is van, az olasz és a spanyol regionalizmus. A másik újítás tulajdonképpen le sem választható erről az elsőről, azt célozta, hogy a fontosabb politikai dokumentumokban az autonómia fogalmát próbáljuk meg ügyesen behelyettesíteni az aszimmetrikus regionalizmus fogalmával. Nos, ennek alapján kezdődött el a munka, amely már jórészt e-mailes egyeztetésekkel véglegesítette a szövegtervezetet az alapkoncepció alapján.

Mire a tervezet elkészült, 2003 novemberére, és bemutatásra került a sajtó előtt, a SZNT már meghozta döntését, hogy Csapó József Székelyföld-tervezetét tekinti alapdokumentumnak. 

Új csomagterv

A mi javaslatunk egy csomag volt, amely három törvénytervezetből állt. Az első egy általános kerettörvény volt, amely a romániai régiók működését, intézményrendszerét és jogköreit szabályozta, e régiók konkrét területi kijelölése nélkül. Ez a kerettörvény rendelkezett arról is, hogy az aszimmetrikus regionalizmus alapján hogyan jönnek létre a sajátos státusú régiók. A második Székelyföld sajátos státusú régió létrehozását szabályozta a régió területének pontos meghatározásával, a községek felsorolásával is. A harmadik tervezet pedig Székelyföld sajátos státusú régió intézményeit és jogköreit szabályozta, azaz azokat a jog- és hatásköröket, amelyekkel Székelyföld kiegészítő módon rendelkezik a többi régióhoz képest. Ide a hivatalos kétnyelvűség és egy sajátos, az etnikai arányokat védő regionális választási rendszer tartozott. Ez utóbbi célja az volt, hogy a székelyföldi régió különböző képviseleti testületeiben megőrizze az etnikai arányokat. Itt arra gondoltunk, hogy oldani kell a székelyföldi románságban ébredő félelmet azzal kapcsolatosan, hogy e magyar többségű régióban esetleg kiszorulnak a képviseletből. És a félelem feloldásának a módszere az lehet, hogy garantáljuk az etnikai arányoknak megfelelő testületek létrehozását, és ez indokolható a román politikai hagyományok alapján is, hiszen tulajdonképpen megegyezik a Gyulafehérvári Határozatban szereplő azon előírással, hogy minden erdélyi nép saját súlyának vagy létszámának megfelelően részesül a közös képviseletben. (…)

Az autonómia-csomagterv elkészítésével vittem tehát tovább azt a politikai tapasztalatot, amelyet az RMDSZ alapításakor és az azt követő időszakban szereztem, de most már egy másik szinten, szakértőként, amelyet immár az is legitimált, hogy közben a Babeș–Bolyai Tudományegyetem oktatója lettem, és számos publikációm is megjelent, többek között az 1995-től megjelenő Magyar Kisebbség új folyamában.

A 2003-as csomagterv nagyjából feledésbe is merült, de vitájának tanulságai, a megújítás dilemmái a továbbiakban is segítségemre voltak. Végül is ez a munka alapozta meg azt, hogy utána további alapvetőnek szánt politikai dokumentumok kidolgozásához kaptam felkérést. Ekként volt szerepem a Magyar Polgári Párt (MPP) keretprogramjának kidolgozásában, amire Szász Jenő és a párt elnöksége személyesen kért fel. Ezt a keretprogramot 2008 májusában mutatták be „Új lehetőség” cím alatt, és ebbe a programba olyan tézisek kerültek be, amelyek – eredetüket tekintve – a 2003-as csomagtervre mennek vissza. A programszövegben ilyen fejezetcímek vannak, mint például: „Az új Románia alapja: a régiók szolidaritása” vagy „Aszimmetrikus regionalizmus”. Nyilván ezek az MPP azon víziójához tartoztak, amelyek a román alkotmányreformra vonatkoztak. (…)

Később hasonló szakértői-tanácsadói szerepem volt az Erdélyi Magyar Néppárt keretprogramjának kidolgozásában is. Ez a keretprogram 2012 februárjában jelent meg „A megtalált út – esélyt és szabadságot Erdélynek” cím alatt. (…)

De mindezekben már jelen van az az új szál is, amely az autonómiakoncepció érlelgetése, majd az autonómiatervek sikertelenségének az értelmezése közben érlelődött ki ténylegesen, éspedig az erdélyiség korszerű újrafogalmazásának igénye és perspektívája.