Utánanéztem ennek a ritkán, talán túl ritkán használt szavunknak, s meg is találtam Szabó T. Attila Szótörténeti Tárában a nyomait. Kiderült, hogy az első előfordulása – már a mai értelemben – 1635-ből való. S a későbbiekben is ugyanazzal a jelentéssel használják, tehát dolgozik, csinál valamit, s ha történetesen valamilyen tárgyról van szó, amely hosszú ideig segítségünkre van, arra is rá lehet mondani, hogy még mindig fungál.

Egyik kerek évfordulós születésnapján éppen én is felköszöntöttem Zoli bácsit, hadd mondjam így, mert én már ezelőtt hatvan évvel is Zolibácsiztam, amikor Barótra kerültem friss tanárként, s ha már mindenki Zoli bácsija volt szerte Erdővidéken, én sem tehettem másképp. De ez a kedveskedő megszólítás nem a kornak szólt, hanem benne volt az őt ismerők elismerése, ragaszkodása. Az, hogy még mindig nem lankadó türelemmel, fantasztikus tudásanyaggal felvértezve veszi nyakába az utat, s jár keresztül-kasul, no, nem csupán a megyében, de egész Erdélyben, a hajdani Magyarországon, s tudósít régmúlt és egészen friss történésekről, igen olvasmányosan vezet be egy-egy település életébe, s mutatja fel azokat az értékeket, amelyek még megmaradtak s esetleg a jövő építőinek is hasznára lehetnek.

Ő egyike annak a három, jelenleg 88 év körülinek, akik minden esztendőben, ilyenkor, nyár derekán összeülnek „kerek­asztal-beszélgetésre” a szentivánlaborfalvi faluvégi csárdában, meghányják-vetik a világ és a szűkebb tartomány dolgait. A másik kettő ugyancsak „nagymenő”, világlátott, s a világból minden, számunkra hasznos tapasztalatot hazahoznak.

Balázs Antal, úgy tudom, a legidősebb 88-as, ha jól emlékszem, az esztendő legelején született Székelyudvarhely környékén, s amióta kinőtt az iskolából, ahol évtizedekig tanítóskodott, nekifogott a fafaragásnak, s mint a tarisznyás vándor, elindult ő is, de nem hamuban sült pogácsával, hanem autója tetejére rakott kopjafával, s a megszokott vásári kínálkodás helyett vitte Székelyföld üzenetét oda is, ahol már nehezebben értik meg, de szívesen fogadják, és a lelkiismeret feltámasztójaként állítják fel a hozott emlékjelet. A múltkorjában valaki elejtette, hogy hány kopjafát is faragott Anti, akit „kopjafadoktornak” nevezett el a kedélyes népszáj, háta mögött sorakoznak faragványai azon a beláthatatlan, mások által talán be sem járható útvonalon, amely bekanyarogja az egész Kárpát-medencét.

Harmadik közülük a legfiatalabb, a nyár derekán született N. Kányádi Mihály, a szentivánlaborfalvi mindenes, aki fontos hivatali megbízatások után lépett nyugállományba, s addig készítgette magának a nyugdíjas évek munkahelyeit, hogy végleg a föld és az istálló mellett kötött ki, s jó közgazdászként veszi száma és jegyzi le a napi teljesítményeket. Ezekből a lejegyzésekből jókora könyv is született, a két ikerfalu, Szentiván és Laborfalva monográfiája, de neve ott olvasható időnként a Háromszék újság véleményfalán, s nem fukarkodik a dicsérő szóval, de leginkább élvezetes az az olvasmány, ha árulásról, nemzetgyalázásról, megalázó törvénykezésről kell szólnia. És fáradhatatlan! Elsősorban neki köszönhetően a falun átutazó, ha megáll pár percre, és végigmegy a temető előterében sorakozó harminc-egynéhány kopjafa előtt, tudomást szerezhet azokról, akik ezt a hosszú települést ismertté, híressé tették szerte a világban. S hangyaszorgalommal külön füzetbe foglalta a falu Kányádi nevet viselő személyeit 1699-től mostanig, s kitűnik, több száz volt és van belőlük. Elkészült a nagy családfa is, látványnak is érdekes. S hiába kért meg, én mégis elárulom, hogy készül saját önéletírása is, amelyből megtudja, aki kézbe veheti majd, miképpen járta be sajátos útját a falusi környezetből kilépő, magas értelmiségivé váló férfi, aki a föld mellől indult, s végül visszakanyarodott a kiindulási helyre. És ahogy legutóbb is mondta, még mindig van teendője.

A következő esztendőben is várja őket a szent­ivánlaborfalvi csárda. S mi is várjuk az újabb esztendő sikeres mérlegét.

Péter Sándor