Ugyanakkor az ukrán vezetők nyilatkozatai semmit sem veszítettek a vérmességükből, ugyanaz az ádáz elszántság jellemzi minden egyes megnyilvánulásukat, mint a háború első napjaiban. Pedig ha valaki birtokában van a valós veszteségek számadatainak, akkor ők azok. Brutális számok láttak nyilvánosságot a nyugati sajtóban: nagyjából ötvenezer ember veszítette el valamely végtagját eddig a háború alatt. Mindannyian tudjuk, hogy annak a pár falunak a visszavétele, ami az ukránoknak eddig sikerült, olyan véráldozatba került, ami szerintem túlmegy a katonai, de emberi észszerűség határán is. Nehéz elhinni, hogy az ukrán nemzetnek jó az, ha ilyen áldozatok árán vesz vissza olyan területeket, ahol ebben a pillanatban már az oroszok vagy orosz ajkúak vannak többségben. Ha valaki el tudja magyarázni, hogy miért jó az ukrán nemzetnek, ha feláldozza aktív és cselekvőképes férfi lakosságát négy, oroszok által lakott és annektált megye miatt, az, kérem, tegye meg.

Sajnos, ezek a brutális veszteségek egyelőre korántsem jelentik a háború végét, több okból is. A Nyugatnak ugyanis elképzelhetetlen arcvesztést jelentene beismerni, hogy a támogatásukkal vívott háborút elveszítik az ukránok. Az ukrán vezetés pedig annyira beleállt retorikailag a háborúba, ahonnan már nincs visszaút: menekülni csak előre lehet, minél nagyobbakat és nagyobbakat mondva, mert egyszerűen elzárták maguk elől azt a lehetőséget, hogy kiegyezzenek Oroszországgal.

Közben a Nyugat Pilátusként elkezdte mosni kezeit. Olyan elemzések jelentek meg, miszerint az ellentámadás kudarcának legfőbb oka az, hogy az ukránok nem a nyugati kiképzésen kapott harcmodorban harcolnak, ezért nem érnek el jelentős eredményeket. Megkérdeztem erről egy harci tapasztalattal rendelkező török ismerősömet, neki erről az a véleménye, hogy a nyugati kiképzők nem fognak fel egy nagyon egyszerű tényt: amennyiben az ukránok nagyobb egységekben támadnak, légi támogatás nélkül, az oroszok sokkal könnyebben semmisítik meg a védtelenül hagyott nagyobb alakulatokat. Tehát a nagyobb erővel való gyalogos támadás légi fölény nélkül sokkal jelentősebb emberveszteséget jelent. Az ukránok azért tértek vissza a kisebb egységekben való, rajtaütésszerű éjjeli támadásokhoz, mert így próbálják elkerülni a hatalmas emberveszteséget. Csak akkor lehetne az ismerősöm szerint a nyugati harcmodor szerint támadni, ha az ukránokat légvédelemmel biztosítanák.

Egyébként hasonló véleményeket fogalmaztak meg magyar katonai szakértők is, ők konkrétan arra utaltak, hogy „összfegyvernemi” harcra lenne szükség, de ehhez az ukránoknak egyszerűen nincsenek meg az eszközeik. Lehet, hogy sokaknak ellenszenves az állandó ukrán követelőzés, de a valóság tényleg az, hogy úgymond kiszúrták a szemüket néhány régi harckocsival, és állítólag a beígért fegyvereknek és lőszereknek is csak a töredéke érkezett meg Ukrajnába. Az más kérdés, hogy akkor viszont hová került a rengeteg millárd eurónyi katonai segély. Nekem úgy tűnik, hogy a beérkezett pénzeket leginkább az állam fenntartására fordították, és az oroszok kezdeti inkompetenciáját látva talán abban bíztak, hogy mégse kell annyira felfegyverezni az ukránokat. Idősebb székelyek szerint azonban az oroszok mindig is ilyenek voltak: beletelik egy időbe, amíg belelendülnek a harcba, de egy idő után, ha a puszta súlyukkal és számukkal is, de agyonnyomják az ellenfelet. Pontosabban, végül ők bírják tovább: emberrel, fegyverrel, cérnával.

Lengyel–ukrán viszály: ismétlődik a történelem

Mindeközben jelentős feszültségek jelentkeztek az eddig bombabiztosnak hitt ukrán–lengyel szövetségben is. Újabban a két fél oda-vissza sértegeti egymást, éles hangnemben csapkodnak ide is, oda is az üzengetések. Egy ilyen példa Mihajlo Podoljak elnöki tanácsadó nyilatkozata egy ukrán tévében, miszerint Lengyelországgal szövetségesek jelenleg, de csak a háború végéig. A háború után versenytársak (vetélytársak?) lesznek.

Egy, a helyzetet jól ismerő balti újság elemzése szerint a gabonaimporttal kapcsolatos hercehurca során az ukránok ráeszméltek arra, hogy Varsó az ukrán–lengyel viszonyt egyfajta lengyel patronátusként képzeli el, mely során a lengyelek egyáltalán nem titkolt célja a nyugati ukrán (korábban egyébként lengyel) területek gazdasági „megszállása”, és az Ukrajnával való viszonyukban is az erősebb, befolyásosabb szerepét osztották magukra, ahol Kijevnek a másodlagos, velük szemben hálás és a segítségért hajbókoló szerep jut.

Mindeközben az ukránok megsegítésének ürügyével a lengyelek egyrészt az unió legütőképesebb hadseregét építik fel épp, folyamatosan az orosz veszéllyel riogatva, másrészt pedig a régióban átveszik a vezető szerepet az Egyesült Államok legfőbb védenceként. A lap szerint az ukránok kezdetben ezt a helyzetet azért fogadták el, mert meg voltak győződve arról, hogy a lengyel szövetség számukra egyfajta fű alatti utat jelent mind az Európai Unióba, mind a NATO-ba, de a gabonaimporttal kapcsolatos kiújuló viszály során egyértelművé tették – éppen Podoljakon keresztül –, hogy erre az alárendelt szerepre ők egyáltalán nem hajlandóak, és elég élesen figyelmeztették a lengyeleket arra, hogy ami Ukrajnát illeti, a jövővel kapcsolatban ne legyenek hiú ábrándjaik.

Óhatatlanul felmerül az emberben a kérdés, hogy az ukránok valóban azt hitték – tekintve a történelmileg meglehetősen terhelt ukrán–lengyel viszonyt (amelynek az ember, ha jobban utánanéz, több volt a problémás időszaka, mint a feszültségmentes) –, hogy a lengyelek szívjóságból segítenek erejükön felül, vagy pedig felmérték pontosan a helyzetet, de arra gondoltak, hogy ők is kihasználják a lengyelek elég érthető rettegését az orosz birodalmi törekvésektől. Szóval egy igazi érdekbarátság bontakozik ki a szemünk előtt, ahol mindkét fél szövetségesként és barátként viselkedik, arcán széles és kedves mosollyal, de azért egyik se fordít szívesen hátat a másiknak.

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az egyetlen közös nevező a lengyelekben és az ukránokban az oroszoktól való rettegés, ez tette, teszi őket ideiglenesen szövetségesekké. Kérdés, hogy milyen lehet az az ellenfél, ha az amúgy egymást különösebben nem szívlelő és egymással szemben nagyon komoly történelmi sérelmeket elkövető két szláv nép képes egymással, még ha ideiglenesen is, ilyen mértékű együttműködésre. Ez mindenesetre elgondolkodtató.

Pontosan ezért a közeljövőben valószínűleg megpróbálják rendezni a viszonyukat, hiszen mindkét félnek ez a jelenlegi érdeke, de a jövőt tekintve, a háború lezárása vagy befagyasztása esetén számolni kell azzal, hogy Lengyelország szembetalálja magát egy rendkívül ingerült, dühös és csalódott, csonka Ukrajnával.

Benkő Erika
(A szerző politológus, a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat vezetője)