A pezsa király hatalmas vagyonra tett szert, uralkodása alatt arany- és ezüstpénzeket veretett, verette alattvalóit is, és kegyetlenül beszedette az adókat. Darius Vâlcov viszont csak kihasználta alkalmazottait, s a kenő- és csúszópénzeket szedte be keményen.

Dariusunk is uralkodott nemrég, többek közt Slatina város polgármestereként 2004 és 2012 között. Aztán költségvetésért felelős miniszter, 2014-től pedig pénzügyminiszter volt. (Pénzéhes kecskére bízták a káposztát, illetve a pénzt?)

Bűnvádi eljárást indítottak ellene vesztegetés és befolyással való üzérkedés vádjával (mert ilyen fontos beosztásokban volt némi befolyása, és mit tehetett volna egyebet: élt vele). Pénzmosással is vádolták, de hát ugyebár sok fekete pénzt kapott, és azt tisztára kellett mosni. Azért, hogy egy cég megnyerjen egy licitet, cserébe a munkálatok értékének húsz százalékát kapta például víz- és csatornahálózatok fejlesztésénél, amit el sem végeztek. Mindezekért jogerősen 6 év börtönbüntetésre ítélték és általános körözést adtak ki ellene.

2015-ben még egy másik ügyben is indult ellene bűnvádi eljárás, szintén vesztegetés elfogadása és hatalommal való visszaélés miatt, amely szerencsésen elévült. 2017-ben a telekkönyvi hivatal egyes alkalmazottainak vesztegetésre való felbujtásával vádolták, ami alól végül szintén felmentették.  

A mi Dariusunk hatéves börtönbüntetés elől Olaszországba menekült, ahol még állítólag céget is alapított. Olaszország kedvence a romániai elítélteknek. Biztosan azért is, mert a nyelvet könnyen megtanulhatják, az olasz rokon nemzet a románnal, és a rokonságot ápolni kell.

Darius művészetkedvelő lehet, mert az ügyészek több mint száz művészeti alkotást találtak lakásainak falába rejtve. (Úgy látszik, több lakást is szerzett.) Többek közt Párizsba is beszökött (mint az Ady-versben az ősz) egyszer, két autóval és négy barátjával, a zsebében kétmillió lejjel, amellyel képeket vásárolt párizsi és lyoni képkereskedésekben.

Volt, mivel vásárolnia, hiszen 2010 és 2013 között körülbelül kétmillió eurót zsebelt be „szolgálatai” ellenértékeként. Mert az ügyes ember bizony vízhálózatok és kanálisrendszerek ásásból is pénzt és műtárgyakat tudott előásni. Volt ízlése műgyűjtőként, mert többek közt tizenkét eredeti festményt szerzett be híres román és külföldi festőktől.

Amikor aztán kiderültek a turpisságok és megkezdődtek a vizsgálatok, Darius a temetőben találkozott megbízható embereivel, és biztosította őket, hogy megszabadulnak. Talán azért mentek a temetőbe, mert biztosak voltak abban, hogy a halottak nem fecsegik ki a hallottakat, hanem hallgatnak, mint a sír(ok). Az egyik résztvevő mesélte el, hogy Darius a szeme sarkában egy könnycseppet elmorzsolva azt mondta: „én vállalok mindent, egyiketeket sem hagyom”. Mármint a bajban. De ezt már az illetékesek is (le)hallgatták. 

Most viszont Darius elég nagy bajban van, mert „díszkísérettel” szállították haza. (Lehet, nem gondolt arra, hogy kincseiből juttasson a talján bíráknak is?) De nem kell bánkódnia, mert megígérte neki az igazságügyi miniszternőnk, Alina Gorghiu, hogy hatalmas, négy négyzetméteres szobát kap a börtönben, amely az előírtaknál egy négyzetméterrel nagyobb. Különben is, Olaszországban nagyobb a kánikula, mint nálunk, és ezért gondolhatta „hősünk”, hogy jobb lesz itthon a hű(vö)sön ülni.

Nem tudni, miért éppen őt adták ki az olasz hatóságok, mert vannak még sokan mások, akik esetében megtagadták a kiadatást. Lehet, hogy a tőlünk elszökött profi bűnözőket az olasz alvilág támogatja, arra gondolván, hogy azok majd alkalomadtán segíthetik a meggyengült maffiát?

Borítókép: Darius Vâlcov. Fotó: Inquam Photos / Octav Ganea