A Közösség a családban, család a közösségben nevű, meghitt és tartalmas rendezvényt szeptember 8–10. között tartották a Benkő Vendégházban, ez volt a sepsiszentgyörgyi unitárius egyházközség  második családos tábora. Eme együttlétnek 23 gyermek és 26 felnőtt örvendezhetett, jobbára azok, akik jelen voltak az egy évvel ezelőtti, első családos táborban is. Péterfi Ágnes sepsiszentgyörgyi unitárius lelkész úgy véli, kezdeményezésüket örömmel fogadták az egyházközség tagjai, ezt számára igazolja az a tény is, hogy a tavalyi résztvevők visszatértek. E három nap lehetőséget biztosít számára is, hogy közelebb kerüljön a gyülekezet tagjaihoz, rápillanthasson életükre, gondjaikra, s ha szükséges, lelki támogatást is nyújtson. Egy ilyen, több közös játékkal színezett találkozás a családoknak is jó, hiszen lehetőséget teremt arra, hogy a szülők, kiszakadva a hétköznapi tennivalók hálójából, beszélgetve, történeteket mesélve, nevetve és imádkozva feltöltődjenek, s eközben jobban megismerjék egymást, de önmagukat is, s eme emberi szálak szilárdulásával a gyülekezet is erősödik. 

Péterfi Ágnes azért kezdte el a családos táborok szervezését, mert azt érzékeli, hogy a mai világban kissé meggyengültek az alapvető keresztény értékek, s mivel családban, házasságban élni mélyebb, mint élettársi viszonyban, arra gondolt, a családok megerősítésével az ott élő gyermekek is megerősödnek, s ezzel együtt az egyházközség is, hiszen a gyülekezet családokból áll. „Azt szerettem volna – magyarázza Péterfi Ágnes –, hogy ezekben az együtt töltött napokban a család éljen meg minél többet: a játék örömét és szabadságát, élje meg a mély beszélgetéseket, imádkozzon, nevessen, sírjon, és ami a legfontosabb, hogy magára és családjára figyeljen. Megnyugvást ad, amikor csoportosan, több család lehet együtt, mert az ember, ha gondok adódnak a családban, sokszor hajlamos arra gondolni, hogy csak nálunk van ilyen, biztos mások jobban csinálják, biztos nem vitatkoznak, mert általában amikor más családra nézünk, amit látunk, az mindig egy idillikus családi kép. És ezek a mély beszélgetések, a játékok valahogy megerősítenek abban, hogy végül is mindenki küszködik valamivel, és eközben belesimulunk abba a tudatba, hogy nincs is tökéletesség, egy ilyen tábor lerombolja azt az idillikus, hamis képet, amelyet sokszor hajszolunk. Sikerül visszakanyarodnunk a valóságba, egy ilyen alkalommal sikerül bekapcsolnunk a családokat az egyházközség életébe is, ahol senki sem kell hamis képet mutasson magáról, hiszen a Jóisten előtt nem kell szerepet játszani, önmagunk lehetünk, a magunk kis hibáival, a magunk egyéniségével, tehetségeinkkel.”