A magyar szabadság legsűrűbb hónapja minden év októbere – hangoztatta Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke tegnap a Kolozsvári Állami Magyar Színházban mondott ünnepi beszédében. Mint mondta, ötvenhatos erdélyi hőseink is vannak, akiknek cselekedetükért köszönetet mondhatunk.
Amikor az 1956. október 23-ával kezdődő eseményekre emlékezünk, mindenekelőtt budapesti fiatalokat, férfiakat és nőket látunk magunk előtt – mondta Kelemen Hunor. Mint fogalmazott: „legalább két jó oka van annak, hogy nekünk, erdélyi magyaroknak különösen fontos a szabadságharcra, az ’56-os forradalomra való emlékezés”. Az első ok, hogy „a magyar szabadságharcok történetei a mi erdélyi történeteink is. Közös magyar történetek. 1956 is pár száz kilométerrel odébb kezdődött, majd kicsit másként, de Erdélyben is zajlott.”
„Az én nemzedékemnek – emlékeztetett – az iskolában elhazudták vagy elhallgatták 1956-ot. Otthon viszont elsuttogták az igazságot 1956-ról és a magyar szabadságharcról. Mi, gyerekek akkor megértettük a suttogva mondott történeteket, és tudtuk, hogy az az igazság. De suttogva is elmondták október 23-a kapcsán, hogy a budapesti fegyverek ropogását hallani lehetett Erdélyben, hallani lehetett a Bánságban, a Partiumban, Romániában, és hallották az itt élő magyar emberek, hallották az itt élő román emberek a szabadság követelését. Az egyetemisták Temesváron, itt, Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Bukarestben szolidárisak voltak a budapesti szabadságharcosokkal, szervezkedtek és reménykedtek a változásban.”
„Van még egy másik oka is annak – sorolta az RMDSZ elnöke –, hogy miért fontosak nekünk, erdélyi magyaroknak a forradalmakra, szabadságharcokra való emlékezés ünnepei. A magyarországi szabadságharcok történetében a saját történeteinket, a saját vágyainkat és gyakran saját kudarcainkat látjuk. Így telt el a legutóbbi évszázad itt, Erdélyben: a szabadság ígéretének és vágyának állandóságával, de állapotának változékonyságával.”
„Mi még annak a szerencsés nemzedéknek a tagjai vagyunk – folytatta –, amely személyesen is ismeri az ’56-os hősöket.” Dávid Gyulát említette, „ezt a csodálatos kortalan embert”, aki „másokhoz hasonlóan a poklok poklát járta meg, és aki a szabadulása után, ugyancsak kortársaihoz hasonlóan, még bátrabb és elkötelezettebb lett a közös ügyünk iránt”. Mint felidézte, Dávid Gyula a következőket írta: „Fontosnak érzem, hogy sorsunk emberi tanulságai valamiképpen beépüljenek a következő nemzedékek: az életbe már kilépett unokáink s a most születő dédunokáink tudatába. Hogy a világban soha senki ne legyen kiszolgáltatva semmiféle Hatalomnak, s hogy az igazságért, az emberségért való kiállást soha sehol ne lehessen erőszakkal megtorolni.” „Van tehát, akiknek köszönetet mondanunk” – nyomatékosított Kelemen Hunor.
Ezek az emberek fontos fejezetét írták nemcsak a magyarországi, hanem a kelet-európai országok szabadság-történeteinek is, magyarázta, és mind hozzájárultak ahhoz, hogy 1989-ben végül elnyertük a szabadság mai, eddig talán legtartósabb formáját. „És ha már köszönetet mondtunk, fontoljuk meg ezeket az intelmeket: ne hagyjuk, hogy ezek a történetek elvesszenek. A magyar szabadság legsűrűbb hónapja minden év októbere. Ebben a hónapban a legsűrűbb a szabadság a levegőben. Merítsünk erőt belőle az év többi napjára is. Éljenek az ’56-osok! Éljen a szabadság!” – zárta ünnepi beszédét Kelemen Hunor.
