A területi és kulturális autonómia létrehozása terítékre került Franciaországban, Olaszországban, Spanyolországban, Ausztriában és máshol is, mert az igazi értelem és józan ész belátja, hogy ez csak jót hozhat a többségi társadalomnak, illetve az egész országnak, amelyet nemzeti kisebbségeik csak gazdagítanak sajátos értékeikkel (életmódjukkal, nyelvükkel, szokásaikkal, viseletükkel), gazdasági és kulturális téren is. Ennek a folyamatnak kellene végre elindulnia és megvalósulnia ott is, ahol ma kisebbségben él a magyarság: Szerbiában, Ausztriában, Szlovákiában, Ukrajnában és a legnagyobb mértékben Romániában, a Székelyföldön.

A mai Magyarország határain 1920. június 4. óta kívül rekedt, több mint ötmilliós lélekszámú magyarság a saját nyelvén kívül a többségi lakosságét is kénytelen megtanulni, a szerbet, németet, szlovákot, ukránt, románt, de sokszor oroszt is, és emellett a világnyelveket, főleg az angolt; talán nincs is más nemzet, amelynek tagjai ennyi nyelven tudjanak. Nem elég számukra egyenlő jogokat biztosítani a többséggel, sokszor ezeket is csak papíron és kötelezettségeik szigorú számonkérése mellett: területi autonómiára is szükségünk van, különösen a Székelyföldnek, mert ez egy gazdag fiók lenne a román szekrényben.

Jó lenne, ha végre Románia is belépne a valóban demokratikus országok sorába, és kilépne a merev nacionalista államok közül. Talán megértené végre, hogy a székely magyarok nem románellenesek, csak a sovinisztákat nem szeretik. A székelyföldi autonómia egy olyan dísz lehetne Románia mundérján, amelyet büszkén viselhetne. Így a már bő évszázada Romániában élő székelyek is büszkék lehetnének országukra. És ha a Kárpát-medencében kisebbségben élő magyaroknak mind autonómiájuk lenne, újra összeölelkezhetnének, mint a kiscsibék a kotló szárnyai alatt. 

N. Kányádi Mihály, Szentivánlaborfalva