Az RMDSZ elnökének e gesztusa szükséges és figyelemre méltó, hiszen ezzel a harminchárom évvel ezelőtti fekete március egyik közismert mozzanatára utal, amikor a súlyos, mondhatni tragikus román–magyar etnikai konfliktusban a marosvásárhelyi magyarok segítségére siettek a cigányok. Ekkor hangzott el az emlékezetes felkiáltás is: „Ne féljetek, magyarok, itt vannak a cigányok!” A helyszínre érkező roma közösség tagjai akkor a megfélemlített, megtámadott és megvert magyarok mellé álltak. Egyik vezetőjüket, Puczi Bélát később el is ítélték, ám ő a börtönbüntetés elől Magyarországra menekült, 2009-ben hajléktalanként halt meg Budapesten. Sajátos, kelet-közép-európai drámai pillanatok halmozódtak akkor ott Vásárhelyen, s e két, az egész erdélyi magyar közösség sorsát befolyásoló napról, március tizenkilencedikéről és huszadikáról azóta sem lehet érzelmek nélkül beszélni. Az akkori történések emléke, lenyomata ma is felkavaró, s nem csupán azért, mert a vásárhelyi magyarok tömeges kivándorlását idézte elő, hanem mert számos kérdés továbbra is tisz­tázatlan.

Ezt a pillanatot is felelevenítette tehát Kelemen Hunor a romák országos tanácskozásán, mindez ezért is érintheti meg ismételten az erdélyi, székelyföldi magyar közösséget. Noha soha, semmilyen formában nem támogatható az erőszak, immár történelmi tény, hogy akkor Marosvásárhelyen a magyar cigányok magyar emberek segítségére siettek, és ez a tény nem feledhető.

És ahogy ezt felidézzük, máris keresgélhető a válasz az alábbi nagy, az elkövetkező éveket, évtizedeket erőteljesen érintő kérdésre: mit tehetnek az erdélyi, székelyföldi magyarok azért, hogy a szomszédságukban, a mellettük élő, magyar nyelven beszélő roma közösség tagjai magyarnak is érezhessék magukat? Hogy ők is beláthassák: jobb tanulni, jobb dolgozni, jobb felzárkózni, mint bármi mást tenni. Hogy ők is érdekeltek legyenek abban, hogy változtassanak az előítéleteken, s bebizonyíthassák: integrálódni nem akarnak, de felemelkedni igen. Kelemen Hunor arra is buzdította a romákat, vállalják fel identitásukat, nyelvüket, etnikumukat és kultúrájukat, mert így senki sem kerülheti meg őket. Hiszen ők népes közösséget jelentenek, nem csupán székelyföldi vagy erdélyi településeken, hanem romániai, sőt, kelet-közép-európai térségek tekintetében is. És annak ellenére, hogy a 2021-es népszámlálás adatai szerint a 19 milliós Romániában az ismert nemzetiségű lakosság csupán 3,44 százaléka vallotta magát romának, ők valójában a lakosság mintegy 10 százalékát tehetik ki. Márpedig ezzel a gyarapodó közösséggel a politikai vezetőknek számolniuk kell, s nem lehet feladni azt, ami oly gyakran lehetetlennek tűnik: a felzárkóztatásukra való törekvést. Nem integrálni, nem beolvasztani kell őket, hanem melléjük állva érdekeltté tenni abban, hogy önmagukat vállalva akarjanak többet, akarjanak jobbat.

Mert nemzeti kisebbségként ők is itt élnek velünk, Sepsiszentgyörgyön, Háromszéken. Elegendő olyan településekre – például néhány erdővidéki falura – gondolni, ahol egyértelműen látszik, a roma közösség népesség tekintetében megelőzi az ott élő magyar közösséget. Oktatás, egészségügyi ellátás és munka – csakis ez ajánlható nekik, ez az egyedüli járható út. Kiindulópontként pedig, a tragikus Fekete március kapcsán, érdemes rögzíteni: „Sosem fogjuk elfelejteni”...

Borítókép: Marosvásárhelyen a magyar anyanyelvű oktatásért tüntettek 1990 márciusában. Fotó: ciganymisszio.reformatus.hu