Nézzétek, mit láttam! – írta Annácska egy őzet megragadó fotó alá, amelyet útban a Madarasi-Hargita felé fényképezett telefonjával, és rögvest el is küldte szüleinek. Az efféle fényképpostázás nem jellemzi, most akkora lehetett az élménye, hogy még közlési szokásait is túlnőtte.
A decemberi képen felbukkanó őz mintha éppen ráérősen távozna egy etető környékéről, de később Annácska azt is elmesélte, nem csak őzet, hanem egy szarvast is láttak a havas úton, ám az hirtelen elillant. Ám e kis történetben nem az ide-oda szaladgáló erdei állatok látványa a legfontosabb, hanem mindaz, amiről e fénykép csak közvetve mesél: ismét együtt, ismét úton a csapat! Tucatnyi gyermek pillanthatott rá az őzre, de utaztak is nyomban tovább, felfelé, a Hargita csúcsa irányába. Újrakezdték: edzeni, levegőzni indult a sepsiszentgyörgyi Sport-All sícsapata, aprócska és nagyobbacska gyermekek rendíthetetlen gyülekezete, köztük olyanok is, akik évekkel ezelőtt, még az elemi iskola padjaiból kapcsolódtak be e mozgalomba, amikor a járványidő a beszorítottságból kifelé terelt kicsit, nagyot egyaránt, s akkoriban a sugásfürdői tél még a heti három edzést is lehetővé tette. Mozgás, friss, éltető levegő, rendszeresség, fegyelem, küzdelem – effélékkel ismerkedtek, ismerkednek azóta is edzőjük, Vitus Huba irányításával. De azzal is szembesülnek, hogy egy versenyen nem csak nyerni, hanem veszíteni is lehet, s megtanulni higgadtsággal elfogadni a vereséget nagyobb feladat, mint egy-egy érem csillogásában gyönyörködni.
Annácska is boldogan nézett ki tehát a kisbusz ablakából, nemcsak a télnek, a derengő élményeknek örvendezett, hanem annak is, hogy újra a csapattal tarthat. Egy térdsérülés ugyanis majdnem két évre kiszorította őt közülük, s ugyan még mindig nem épült fel teljesen, sőt, torokfájás, köhögés is kínozta, de dacosan kitartott részvételi szándéka mellett. Elhatározta, akkor is megy, ha nincs éppen a legjobb formában, mert nem hagyhatja ki újra a Madarasi-Hargitát, annak minden téli ajándékával együtt. Mindannyian vidámak és boldogok voltak, s még amiatt sem csüggedtek, hogy azon a pénteki napon kicsit szomorkássá, esőssé vált az idő. Kedvük, elszántságuk – ezek a cseperedő gyermekek már megtanulták tűrni és elviselni a hideget, a fáradtságot, sőt, még a fájdalmat is – megelőzte kényelem iránti igényüket, s az együttlét mindennél fontosabbnak bizonyult. És amikor az első napon befejezték a sízést, s felsorakoztak egymás mellé, hogy az alkonyatban készüljön róluk egy csoportkép – csupa mosolygó arc néz szembe a képről –, végül még találtak egy olyan háztetőt, amelyre a nagy hó miatt könnyedén fel tudtak mászni, s onnan egyenként lecsúsztak, mintha nem íveltek volna éppen eleget a sípályán...
Estefelé fáradtan, de nem csüggedten tértek be a menedékházba, a kinti sportos együttlét után benti csapatjátékkal folytatták. Telefonra, könyvre ilyenkor nincs szükség, mert a közös móka mindennél többet ér. A síző emberpalánták rövidke videófelvételeken nézhették vissza önmagukat, mozgásukat, testtartásukat, sőt, még egy igazi síbajnokkal is találkozhattak! A csíkszeredai profi alpesi síző, a tizenkilenc esztendős Pál Krisztián, a magyar alpesisí-válogatott tagja érkezett közéjük és mesélt nekik, őt az egész szentgyörgyi csapat ámulattal hallgatta. Pál Krisztián ugyanis nemzetközi szinten is kiemelkedő eredményt ért el, sőt, még egy súlyos sérülésen is túl van már, ám felépült, és úgy lett kiváló sportoló, hogy eközben remek tanulmányi eredményeit is megőrizte. Meg is kérdezte a kis sízőktől, kívánkozna-e közülük valaki téli olimpiára, mire csupán három legényke nyújtotta a kezét, a lányok valahogy földközelibbnek bizonyultak, ők beérik azzal, ha csupán nagyon jól síznek, együtt lehetnek, de nem kívánnak mindenáron bajnokokká erősödni. Később Pál Krisztián üzent követőinek is közösségi oldalán. „Jó befektetni a jövőbe!” – írta. Azt is megjegyezte, miután találkozott a szentgyörgyi Sólymok csapat tagjaival, mint „a jövő generáció tagjainak” beszélt karrierjéről, sikereiről és kudarcairól, de ami a legfontosabb, „arról, hogy lehetetlen nem létezik”. Végül biztatásképp így fogalmazott: „Ti írjátok a jövőtöket, skacok, nincs megállás!”
E biztatásnak mindannyian örültek. Még síztek egy kiadósat a vasárnapi, újra fagyosra fordult télben, aztán délután, szürkületben indultak haza. Csendben nézelődtek, ám az őzet már nem láthatták. Annácska sem küldött haza újabb fotót, fáradt volt, csak arra gondolt, arra gondolhattak mindannyian, három napig maguk is oly szabadok és határtalanok lehettek, mint az a péntek délelőtti őz...
Borítókép: A sepsiszentgyörgyi Sport-All sícsapat a Madarasi-Hargitán. Fotó: Dragomir Péter
