Az ember már került olyan helyzetbe, ahol a gyermekei testi épségéért, egészségéért aggódott, adott esetekben az iskolai körülmények miatt. Például a nagyobbikért azért aggódott, mert az iskola épülete olyan állapotban leledzett, hogy naponta rizikós volt épen kikerülni a szakadozó vakolat alól. Aztán amikor végre felújítás alá került az épület, szinte beláthatatlan ideig kellett állványok alatt, körül túlélni a csigalassan araszoló munkálatokat. Mindezek közben a gyermeke nemegyszer érkezett haza fejfájós, félájult állapotban a kályha miatt. Mert akörül sem stimmelt valami. Arról nem is beszélve, hogy ugyanezen épület egyik termében beomlott a tető, szerencsére, mit ad Isten, vakáció ideje alatt. Az ember ilyenkor felelősségteljes szülőként számonkér. Aztán azzal marad. Majd egy másik iskolában, a másik gyermekével lefut egy hasonló kört. Amikor egy kiadós havazással járó hétvége után megpillantja az iskola udvarán a kosárpalánk ledőlt, nem kétkilós vasállványát. A váratlanul rázúdult havat, kilók ide-oda, nem bírta meg. És mit ad Isten, ez is olyankor történt, amikor épp nem járt gyermek arrafelé. De ha mégis…? Na, több más felelősségteljes szülővel aláírásgyűjtés, kérvény benyújtva az iskola igazgatójához, hogy találjanak valami megoldást! Azt a vasállványt aztán (hetek múlva, persze) belefúrták a betonba. Mindez Marosvásárhelyen történt, nem titok. De azóta eltelt pár év, és változtak a dolgok. Legalábbis ami a régi, egyébként igen szép épület állapotát illeti. A kosárpalánkról nincsenek azóta információk. Pontosabban információim, mert az sem titok, hogy az anyatigrisként ugró ember én voltam.

Ezt a nem rövid, személyes élményeket tartalmazó zárójelt csak azért iktattam be, hogy annak, aki nem élt meg hasonlókat, hadd legyen némi fogalma arról, hogy a reggeli kakaó mellől, a biztonságból elindított gyermekei nem mindig biztonságos helyen kötnek ki. De az udvarhelyi történet minden képzeletet felülmúl. Amiatt is felfoghatatlan, mert olyan szinten abszurd a maga tragikusságában, hogy mi­után kiőrjöngtem magam, csak hűdötten nézek magam elé, és próbálom megfogalmazni, hogy mit is érzek. Igen, továbbra is az abszurd fogalma kerülget. Mert sok minden történik, ami több, mint megrázó. Ami tragikus veszteségekkel jár. Közúti balesetektől, halálos gázolásoktól elkezdve természeti katasztrófákon át a háborúkig bőven zajlik minden közel, távol. De mindezekre, bármennyire furcsának, akár kegyetlennek tűnhet, amit most hangosan gondolok, sajnos van magyarázat. Nem elfogadható magyarázat, Isten őrizz, de valamiféle… De arra, hogy nem bombatámadás, földrengés okozza egy épület romokba zuhanását, maga alá temetve a gyanútlanul karácsonyi vakációra várakozó fiatalokat, na, arra semmiféle magyarázat nincs!

Hogy ki a felelős? Vagy kik? Nem tudom, hogy nem ér-e fel a háborús bűnösök felelősségével az, ami ezeket az embereket terheli. Ez a történet abszurditásában talán még a háborúk abszurditásán is túltesz. És a háborús bűnösök nevükön nevezhetők, legalább… Itt vajon előkerülnek?

Borítókép: A székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium kollégiumának összeomlott épületrésze. Fotó: MTI / Veres Nándor