Rettenetes volt hallani, hogy a romok alatt rekedt fiút, akivel még beszélni is tudtak a segítségére érkezettek, már csak holtan tudták kiszabadítani, és nem sikerült újraéleszteni, az előtte kihúzott harmadik lányt pedig gerinctöréssel, élet-halál között szállították a marosvásárhelyi kórházba. Rettenetes belegondolni a szülők fájdalmába, akik bizonyára örömmel és szeretettel várták haza legkedvesebb ünnepünkre a jobb élet reményében tanulni küldött gyermekeiket, és az otthontól távol levő kamaszokat fenyegető veszedelmek közül valószínűleg arra gondoltak a legkevésbé, hogy a 21. századi Európában hirtelen a diákokra omlik egy iskolaépület. Nem háború, földrengés, merénylet, eltévedt drón becsapódása miatt, hanem mert 79 évnyi béke alatt nem voltunk képesek arra, hogy jó és biztonságos környezetet építsünk, vagy legalább megfelelően karbantartsuk az elődeinktől örökölt javakat. Lehet a kommunizmusra, a ’89 utáni vadkapitalizmusra, a román államra mutogatni, a bentlakás tulajdonosára (egy magyar egyházra), a bérlőjére (a hosszas helyi konfliktusoktól őrlődő székely anyavárosra), a vízvezetési munkálatokat végző cégre, az ellenőrző és engedélyeket kibocsátó hatóságokra, meg is kezdődött már a nyilatkozgatás, lesznek kivizsgálások, lemond(at)ások, büntetések, eljárások, ígéretek, minden erről fog szólni, amíg friss a gyász és a döbbenet – aztán pedig alábbhagy a lendület, más események kerülnek előtérbe, átadnak még 10–20 kilométernyi autópályát, és az udvarhelyi omlás is odakerül a Colectiv-tűzvész, az egymást követő kórháztüzek, az idősotthon-botrányok, a crevediai gázrobbanás és megannyi más olyan katasztrófa mellé, amely megelőzhető lett volna.

Nem csak odafigyeléssel: ahhoz, hogy jól működjenek a dolgok, pénz is kell, ám ez Romániában valahogy mindig másra jut, hiába „dübörög a gazdaság”. Amikor pedig baj van, épp azok sürgetik a felelősségre vonást, akik e visszás állapot okozói. Élükön Iohannis államfővel, a Képzett Románia program atyjával, aki egy ejnye-bejnyére sem ért rá az oktatás minden szempontból gyalázatos helyzete miatt, de volt ideje egyet mennydörögni Székelyudvarhely fölött, hogy ez „soha többet meg ne ismétlődjön”. Minden tragédia után ezt halljuk. Utólagos buzgalmában fura módon senki illetékes nem kérdezi (azok sem, akik rendszeresen berzenkednek az Erdélybe jövő magyarországi támogatások miatt), hogy miért a magyar államnak kell felújítania középületeket, amikor az itt élők Romániának adóznak, és vélhetően nem azért, hogy minél több speciális nyugdíjas legyen, miközben a gyermekekre ráomlik az iskola. Ez nem egy normális, hanem egy gyilkos ország.

Borítókép: Facebook / ISU Harghita