Az ember életének meghatározó eseményei Lisznyóban

2024. január 9., kedd, Emlékezet

A falusi ember életének három olyan eseménye volt, amely meghatározta az egész életét: a születés, a lakodalom és a halál. Már a születés pillanatában szerepük volt a szokásoknak, hagyományoknak, amelyek aztán az embert élete végéig elkísérték.

  • Fotó: Albert Levente
    Fotó: Albert Levente

Születés, keresztelés, hiedelmek

A lisznyói gyermekek többségének életét már születése pillanatában megszabta a szülők társadalmi és vagyoni helyzete, illetve a rokoni kapcsolataik. Az évszázadok alatt kialakult körülmények közül kitörési alkalom nagyon ritkán adódott. Az asszonyok otthon szültek, a falu bábája és a rokon asszonyok segítségével. Férfiak a szülésnél nem lehettek jelen.

Régen, ha fiúgyermek született, az apja azonnal kivitte az istállóba és felültette a ló hátára. Ez a szokás talán még a honfoglaló őseinktől származik, akiknek életében a ló központi helyet foglalt el.

Az újszülött várása jelentős esemény volt minden családban. Számos hiedelem, babona kötődik az áldott állapothoz. Úgy tartották, hogy a leendő anyának nem szabad sírba néznie, mert sápadt lesz a gyermek. Ezért nem is jártak a temetésekre. Nem szabad a köténye zsebébe semmit sem tennie, mert az a gyermek arcán vagy testén foltként megjelenik. Ha szőrös állatba rúg az anya, a gyermek is szőrös lesz. Nem szabad a terhes nő előtt átmenni, mert a gyermek keresztfekvésű lesz. Ha valahová bement egy terhes asszony, ahol kívánatos ételeket fogyasztott a ház népe, illett megkínálni (mert ha a terhes asszony nem ehetett a megkívánt ételből, tátott szájú gyermeke is születhetett), még akkor is, ha szabadkozott, vagyis nem akarta elfogadni. Ez a szokás, hagyomány a mai napig érvényes.

Az újszülöttet régen elég korán megkeresztelték, főleg, ha gyengécske vagy székelyesen mondva hitványka volt a baba. A keresztelés templomban történt, a babát a keresztanya vitte el. Ezt követően lakoma következett, ma már szinte ünnepség szinten működik ez is.

A kis jövevény a család tagjává vált, de a jóslások a születés után sem maradtak el. A gyermekágyas asszony ágyára idegennek nem szabadott ülnie, hogy a tejét ne vigye el. Hat hétig szigorúan tilos volt az utcára kimenni. A gyermeket, ha megnézték, álmot hagytak neki, egypár szálat a ruhából, hogy az álma legyen nyugodt. Ha a gyermeket megigézték, vagyis nyugtalan, nyűgös állapotba került, holt szenet vetettek, vagy gyufát, s abból egypár cseppet megitattak a babával, hogy jobban legyen. Hittek a szemmel verésben, vagyis ha szép volt a baba, ajánlatos volt valamit tenni a sapkájába, ruhájára, ami elvonja a bámészkodók figyelmét.
 

Leánykérés, férjhez menés

2009 nyarán a mosolygós arcú, kedves Ráduly Rózsika nénihez mentem érdeklődni a múlt eseményei felől. Így mesélt az ifjúságáról:

„Nekünk nem volt édesanyánk, mert hétévesen árván maradtunk a testvéremmel, Irénkével, de ő is meghalt. Engem Váncsa Jánosné Ráduly Anna nevelt fel. Jártunk fonóba már tízéves koromtól kezdődően. Moldvai Mihálynéhoz a Dombon, Barabás Gyuriékhoz, s több helyre is. Örvendtünk, mert ünnep előtt ki tudtuk mosni a fonalat. Igyekeztünk mindig a munkával, szerettem a dolgot. Bálozni is vittek, de csak 14 éves korunk után, mert féltettek nagyon. Amúgy is konfirmáció előtt egy lánynak nem illett a bálba menni, s azután is csak szülői kísérettel. A bálokat új évre virradólag szervezték meg, nagymamám volt, aki elkísért. Jártunk színjátszásra is, Kerekes Géza bácsi tanította be a színdarabokat (A falu rossza, A cigány, A betyárkendő, Gyimesi vadvirág, A vén bakancsos és fia, a huszár).

1943-ban férjhez mentem Ráduly Andráshoz, aki nagyon ragaszkodott hozzám. Látta, hogy milyen dolgos vagyok, szorgalmas, ezért is megtetszettem. Tisztességesen hozzámentem, szépen bánt velem, jó ember volt. Szépen énekelt, sok-sok nótát tudott, vidám természetű volt. A hozományomat én kellett hogy összegyűjtsem, vittem mindent, amire szükség volt. Megszőttük, megvarrtuk, ami kellett, mindent meg kellett tanulni, mert az élet nagyon nehéz volt. De régen értékelte a férj és a feleség egymást, mert a megmaradáshoz ez is hozzátartozott.

Két gyermekem született itthon a bábasszony segítségével. Egy hétig járt hozzánk rendszeresen, nem szabadott az ágyból felkelni. Az első gyermekem lány lett, Etelka, a második fiú, Dezsőke. A gyermekágy hat hétig tartott, csak az­után szabadott az udvarból kimennem. A komaság a rokonságból lett ki, jöttek radinába, hoztak kürtőskalácsot, pálinkát, s kérték a gyermeket megkeresztelni. A keresztelőt itthon tartottuk meg, főzött az asszonynép tyúkhúslevest, sülteket, töltött káposztát, voltak tészták s italok. Énekeltünk, szépen mulattunk, mert a gyermekáldás nagy ünnep volt a lisznyói nép számára. Mutatta, hogy lesz folytatása az életünknek, s öregségünkre lesz, akire támaszkodjunk.”
 

Házasságkötés régen és napjainkban

A nép életében legismertebb, legkedveltebb, leginkább várt esemény a lakodalom. A jeles napot a leánykérés előzte meg, melynek helyenként meghatározott forgatókönyve volt.

A legény barátai, testvérei, a kérők a násznagy vezetésével mint messziről jött utasemberek beállítottak a lányos házhoz. A lány szülei, rokonai összegyűltek a tisztaszobában, s szívesen fogadták a vendégeket. (Természetesen, ha tetszett a legény s fel voltak már készülve a házasságkötésre.) A leánykérést kézfogó követte, melyet később jegyváltásnak, eljegyzésnek is neveztek. Régen a jegy, amit a menyasszony adott, egy ing és egy kendő volt, míg a vőlegény jegyként ruhát s pénzt adott.

Az ősi magyar múlt számos nyomát őrzi a házasságkötés, szokásaiban és nyelvében egyaránt. XI. századi elődeinknél a lány apja prémeket küldött a vőlegény apjának, aki pedig a megállapított vételárat küldte el a lányért. Ezt követően hazavitték a lányt leendő férjéhez. Innen származnak az eladó lány, vő (vevő), meny (a lányért adott menyétprémre utalva) kifejezések; a házasság a ház, a lakodalom a lak szóra vezethető vissza. A jegyesség házasságkötéssel zárult, melyet pompás körülmények között megtartott lakodalom tétezett be – írja Bánhegyi Ferenc Hon- és népismeret című, Celldömölkön 2004-ben megjelent könyvében.

A lakodalmat megelőzte a menyasszonysirató és a legénybúcsú. A lányságát sirató, azt búcsúztató menyasszonyt sokszor valóban szomorúság töltötte el, hiszen elszakadt a szülői háztól, ezután anyósa s apósa parancsolt neki. Akkor is valóságos könnyeket hullatott, amikor a házasságot nem szerelem és vonzalom, hanem a szülők gazdasági érdeke erőszakolta ki. Bizony tragédiák is történtek az évszázadok során, székely népballadáink egyik alapvető témája az egymástól eltiltott szerelmesek öngyilkossága. Íme egy a sok közül, Albert Ernő Háromszéki népballadák címmel 1973-ban megjelent kötetéből:

„Hallottátok, hogy Cófalván mi történt: / Katona Idát szerelemből megölték. / Karabélyból ment a golyó szívébe, / arcra borult a szoba közepébe. / Jön a péntek, jön a szombat, vasárnap, / sepergetnek a cófalvi leányok. / Seperd, Ida, az udvarod tisztára, / jön a Zsiga, recsegős a csizmája.”

A legénybúcsú az esküvő előtt volt. A vőlegény elbúcsúzott legény barátaitól vagy a falu kocsmájában, vagy a legényes háznál. Ez a mulatság törvényszerűen duhaj részegséggel végződött. Kifejeződött benne a viszonylag gondtalan legénykor vége, a szabadság feladása, a barátok részbeni elvesztése. Íme egy vőfélymondás: A házasság kaloda, ne tedd lábadat oda!

A vőfély az egész lakodalom rendezője, irányítója. Kiváló képességekkel kellett rendelkeznie, hiszen ismernie kellett az összes rigmust, verset, nótát, és az adódó nehézségeket is neki kellett elhárítania. Ő irányította a zenészeket, a lakodalmas menetet, ügyelt a rendre, fegyelemre.

Násznagya mind a menyasszonynak, mind a vőlegénynek volt, ők voltak a lakodalom legtekintélyesebb emberei. Az adakozásban is ők jártak elöl, nekik illett legjobban felpártolniuk az ifjú párt.

Az előkészületek már napokkal korábban elkezdődtek a lakodalmas háznál. Levágták az állatokat (borjút, disznót), majorságot (tyúkot, kakast, libát, rucát stb.), sütötték a süteményeket, készítették a lakodalmas laskát, töltött káposztát. Az elmaradhatatlan kürtőskalácsot az esküvő hajnalán sütötték, általában négy-öt komaasszony, szomszédasszony, mert ez a jellegzetes székely édesség csakis frissen volt fogyasztható. A meghívás kiterjedt a közeli és távoli rokonokra egyaránt, de a szomszédok, jó barátok, munkatársak is részt vettek mindig. Gyakran megtörtént, hogy hosszú évek óta haragot tartó rokonok ezen alkalommal kibékültek, ezt a szokást szólás őrzi ma is: „gyászban, nászban nincs harag”.

A lakodalom előtti napon szekéren vitték át a menyasszony ládáját, ágyneműit, ruhaneműit, bútorait a lakodalmas házhoz. Ez is a múlté, sajnos sok egyéb szép hagyományunkkal együtt.

Az esküvő napján a vőlegény vendégek, rokonok kíséretében elindult a lányos házhoz. A kapun azonban nem tudott bejutni, csak a két násznagy alkudozása után. A menyasszony még akkor sem került elő. Először egy vén­asszonyt, majd egy kislányt szoktak elővezetni, akikről a vőfély rigmusokban közli, hogy miért is nem oda valók, vagyis menyasszonynak. Végül aztán elővezetik a menyasszonyt is, a vőfély elbúcsúztatja anyjától – olvashatjuk Konsza Samu gyűjteményében (Háromszéki magyar népköltészet). A lányos háztól mentek a templomba, az egyházi szertartásra, és ezek után következett az igazi dínomdánom, amely reggelig tartott, sőt, a közeli hozzátartozók vasárnap is visszamentek „a morzsára” – ahogy most nevezik.

A lakodalom egy záró eleme a menyasszonytánc volt, amit a vőfély nyitott meg, például így: „Az asztal közepén van egy üres tányér, / én kezdem a táncot, a többi meg ráér! / Addig menjenek el százasért, ezresért, / húzd rá, cigány, húzd rá az új házaspárért!” A vendégek sorra pénzt dobtak a tányérba s táncoltak a menyasszonnyal; végül a vőlegény egy nagyobb összeget dobott az összegyűlt bankókra, s elvitte az ifjú feleséget. A pénz az új életet kezdő házaspárnak nyújtott segítséget.
 

Temetési szokások

Őseink a kereszténység felvétele előtt még lovaikkal, fegyvereikkel, rangjukat jelző ruhadíszekkel temetkeztek. Sokat elárul elődeink társadalmi berendezkedéséről a sírok elhelyezkedésének rendje. Középen, a leggazdagabb sírban a nagycsalád feje, tőle balra a férfiak és a fiúgyermekek, jobbra a nők aludták örök álmukat. A kereszténység felvétele után a temető képe gyökeresen megváltozott. Az egyház szigorúan tiltotta az ősi szokások gyakorlását, főleg a lovas temetkezést, így alakultak ki a templom körüli, zárt temetők, amelyekben a végtisztességet egyházi ceremóniával tartották s ellenőrizni tudták a családot. Egyre erőteljesebben tiltották a család egy helyre való temetkezését, a tárgyak elhelyezését, a túlzott jajveszékelést, a temetési pompát s a halottért tartott lakomát, a tort. A régi hagyományok eltűntek, s nálunk, székelyeknél is kialakult a nyugati szomszédokhoz hasonló európai keresztény szertartás.

A szokások azonban az emberekből kitörölhetetlenek voltak. A halál beálltának a népi hiedelem szerint különböző előjelei voltak, például a haldokló házában megállt a falióra, leesett a tükör a falról, a kutya vonított ok nélkül, az udvarról pedig sűrűn hallatszott a bagoly huhogása.

A halál beálltakor lefogták a halott szemét, állát felkötötték, s kinyitották az ablakot, hogy a lélek szabadon távozzék a házból. Az órát megállították, a tükröt fekete lepedővel letakarták. A halott felöltöztetése a rokonság, a család feladata. Megtörlik, s utána ünnepi fekete ruhában elnyújtják, kezét imára kulcsolják, s zsebkendőt tesznek bele.

A falu népe a szomorú eseményről a harang megszólalásakor, megkondulásakor szerzett tudomást. Protestáns falvakban másként szól a harang férfinak, másként nőnek, gyermeknek. Különösen tragikus volt, ha az elhunyt fiatal leány vagy legény volt. Ilyenkor a lányt menyasszonynak, a fiút pedig vőlegénynek öltöztetve temették el.

A halott búcsúztatása virrasztással történt. A rokonok, közeli hozzátartozók körbeülték a ravatalt, de  bárki mehetett részvételni a gyászoló családnak. Nem illett kopogtatni, jó estét kívánni, hangoskodni, sem pedig jó éjszakát, szép álmokat kívánunk köszöntéssel elmenni. A halottas háznál zsoltárokat énekeltek, imádkoztak éjfélig, a férfiak pedig egy külön szobában kártyáztak, bort vagy pálinkát ittak, csendesen beszélgettek. Aludni nem volt szabad.

A temetési menet élén a pap és a kántor halad, nyomukban a férfiakkal. A koporsót lószekérrel viszik ki a temetőbe. A koporsó után mennek a közvetlen hozzátartozók, majd pedig az asszonyok és lányok. Nem kötelező, de hagyomány a fekete ruha viselete mind a férfiak, mind az asszonyok számára.

A sírkövekre, fejfákra, keresztekre a név és az évszámok alá rövid méltató szövegek kerültek.

A halotti tort hol tartják, hol nem. Ahol nem, ott a temető kapujában kínálkodnak kaláccsal, pálinkával. A tort a kultúrotthonban is szokták tartani, általában virsli, pálinka, kalács, kávé s borvíz a kínálmáció. Ilyen alkalmakkor az asszonyok feladata volt, hogy vigyázzanak a rendre s a fegyelemre, mert bizony volt olyan tor is, hogy énekeltek és még táncra is perdültek. Ez leginkább a nagyon öreg emberek temetésén történhetett meg, amikor a halál a belenyugvás, a megváltás jegyében következett be.

Ambrus Anna

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
A megyei önkormányzati választásokon mely párt tanácstagjelöltjeit támogatja?













eredmények
szavazatok száma 1817
szavazógép
2024-01-09: Elhalálozás - :

Elhalálozás

2024-01-09: Emlékezet - Kisgyörgy Zoltán:

A föld minden moccanására...

A föld minden moccanására felfigyelnek itt-ott falvainkban a különleges, jó értelemben vett megszállott emberek. Nem minden faluban akad, aki szükségét érzi, hogy kövesse a jelenségeket, történéseket, különlegességeket. Leírni ugyan keveset írnak le, mesélni azonban mindig készek. Van, akinek szenvedélye ez: „most mindenre érdemes felfigyelni, ami veszélyben van!” Falvaink életéről szóló beszámolóinkban különös szereplők ők, olvasóink kedvencei!