Hozzánk már megérkeztek a veresbegyek, bejártam a Cserét, mindig látok valamit: mellettem éppen ette egy medve a rózsabogyót! – adta hírül az egyik. – Ismét szedtem „kihalt csigákat” a Málmartja alól; ebben a kőben mi az a fehér repedés, le kell írjam, mindenki tudja meg, hogy minden mérges gombának van tévesztője, ezt a kifejezést egy gombás könyvben sem olvastam. Jöjjön, elviszem egyik barátomhoz, akkora kőgyűjteménye van, amekkorát maga sehol sem látott. Minden darabkának tudja a nevét, de azt is, hogy honnan gyűjtötte...

„Uzont régebb hagymásoknak is nevezték – idézzük a település monográfiájából –, a településnek két „köves emberként” ismert lakosa is van: Mannai István és Antal Béla. Mannai István udvarán az ország számos kőbányájának kőzete van közszemlére téve. Tehergépkocsi-vezetőként egy-egy különlegesnek tűnő darabot feldobott autójára, s egyszer csak azon vette észre magát, hogy udvara a vidék egyik leggazdagabb kőzetgyűjteményének ad helyet. Antal Bélát pedig újabban azok a többtonnás vándorkövek foglalkoztatják, melyek elképzelése szerint még a jégkorszak idején kerülhettek messziről – méretes jégtáblák tetején – az uzoni határba is.”

Milyen jó, hogy helyet adott e két megszállottnak Uzon monográfiaszerzője, Ambrus Anna nyugalmazott tanár! Most már mindkét megszállott testét uzoni hant fedi, „melynek minden moccanására” egy életen át figyeltek.