Az elmúlt években folyamatosan hozzá kellett szoknunk a tényhez, hogy az időjárás változik, pontosabban a tél már nem olyan, mint régen. Kevesebb hó érkezik, az is későn, a téli időszak közepe-vége táján. Ennek nyomán már nem újdonság, hogy karácsonykor csak esik az eső és sár borít mindent – az idei egy különleges meglepetés volt, de sokáig nem tartott. Erdővidéken az elmúlt öt-hat év tapasztalatai alapján az igazi tél január huszadika körül érkezik, majd ezt követi a tartósabb hideg, ahogy tavaly februárban is tapasztaltuk.

A másik jelenség főleg az alfa generációhoz kötődő vélekedés: hogy az előítéletek szerint „mindig csak a telefonon s tableten lógnak, ki sem akarnak jönni a házból, digitális rabszolgákká válnak, akiknek a figyelemküszöbük lassan a másodperc tört részével egyenlő…”. Mentségükre szóljon, ez bárkire igaz lehet, aki rendszeresen használja a régebbi, de főként az újabb közösségimédia-platformokat.

Vasárnapi sétám azonban majdnem minden sztereotípiát megcáfolt. Gyönyörű, napsütéses idő, hőmérséklet fagypont környékén, közel tízcentis fehér paplan borította a tájat. A várost és az embereket elkerülve a mezei utakat vettem célba, amelyek a Kisboldogasszony utca végétől Olasztelek irányába egészen az állatfarmig vezetnek. Innen a Keserű-kert és Antal-árok felé vettem az irányt. Tudniillik ez a két helyszín a barótiak számára már hosszú generációk óta a szánkózás, sízés, hódeszkázás (snowboard) közkedvelt helyszíne. Tizenkét évvel ezelőtt én is itt tanultam sízni, testvérem persze már akkor olimpiai bajnok módjára deszkázott, így én sem akartam lemaradni.

A baróti „síparadicsom” többféle útvonallal is büszkélkedik, vannak hosszabb-rövidebb ereszkedők, de a leghosszabb az „antennáktól” van, amely a domb legmagasabb része (ezért is vannak ott a jelerősítő berendezések). A síparadicsomnak azonban volt egyetlen hátránya, ami nekem pont elég volt ahhoz, hogy idővel hanyagolni kezdjem a sízést. Nincs felvonó. Ez azt jelenti, hogy a dombon lefelé szerzett adrenalint és a bukfenc nélküli megérkezés örömét arra kell felhasználni, hogy az ember síbakancsban, síléccel a vállán ismét kimásszon a dombtetőre. Ennek ellenére azonban tele volt kicsi-nagy gyerekkel a dombság s mindenkinek egy közös célja volt, jól érezni magát s örülni a télnek.

Vissza a jelenbe, a sétához. Nem a forgalmasabb útvonalon közelítettem meg a Keserű-kertet, így senkivel nem találkoztam. Arra voltam felkészülve, hogy csendesen végighaladok, nosztalgiázva, hogy bezzeg régen milyen élet volt itt. Közelebb érve láttam már, hogy valakik motorokkal s négykerekűekkel cikáznak, viszont jobbra nézve ért az igazi nagy meglepetés. Az alfa generáció hatalmas zsivajjal s kipirosodott arccal (de a szülők felügyelete mellett) úgy uralja a dombokat, akárcsak mi régen. Miután kimosolyogtam magam belülről, elindultam a tömeg felé, majd balra az Antal-árok irányába, hogy folytassam a tervezett útvonalat. Odaérve ismét meglepetés fogadott: a szánkózók mellett akadtak sízők és snow­boardosok is, pont, mint régen, ők talán már a Z generáció. Így már teljes volt a kép, s nyugodt szívvel mehettem tovább a város vége felé, tudva, hogy Erdővidék lassú fejlődése legalább néhány pozitívumot is hoz magával: nem haltak ki a régi hagyományok. Manapság sokkal könnyebb s talán kényelmesebb lenne egy tényleges síközpontban űzni a téli sportokat ahelyett, hogy az ember itt kínlódna a dombon kifelé. Ehhez persze az is kell, hogy legyen hó, méghozzá annyi, hogy a szánkó ne a sárban csússzon, de ez már nem a mi hatáskörünk.

A város végére érve, a Kossuth Lajos utcáról letérve mellékutcákon mentem lefelé, ez érdekesebb és csendesebb sétának bizonyult. Az eltakarítatlan s megfagyott hó az utcákon okot adott arra, hogy találkozzak néhány szánkózóval, majd a naplemente kíséretében az én utam is a végéhez ért. A séta fizikai jótéteménye mellett ezeket látván lelkileg is feltöltődik az ember, hogy minden azért nem változik az idő múlásával.

Balázs Tamás