A farsangi mulatozást az egyház régen rosszallással nézte, ám hiába volt minden tiltás, a mai napig megmaradt. A farsang lényege az álarcos alakoskodás, és ez az érdekes, mulatságos népi hagyomány nemcsak faluhelyen, hanem városon is kialakult. Ebben az időszakban rendezték a nagy farsangi bálokat, régen a kocsmában, később a kultúrotthonokban. Külön volt a gyermekfarsang, a leányok farsangja, majd a házasembereké. Uzonban három mulatságot szerveztek: az óvodásfarsangot, az iskolások farsangját és a Tűzoltó Társulat farsangját, és remélem, hogy ez a szép népszokás nem fog kiveszni.

Valamikor a pártában maradt lányokat farsangkor kicsúfolták, de a vén legények sem úszták meg szárazon. „Házasodj meg, vén kappan, / Vedd el ezt a mosdatlant!” – olvasták rájuk, a vénlányokra pedig ezt: „Válogatósnak vadalma, / Annak is az apraja.” Ha véletlenül egy vén­leány férjhez ment és jó partit fogott ki, akkor azt mondogatta a nép, hogy: „Várt leány várat nyert”.

Maszkabálok és finomságok

Farsangkor mindenki pánkót sütött (hogy a szél ne vigye el a ház fedelét), vagy rétest, amelyről azt tartották, hogy ha jól nyúlik, gazdag esztendőre lehet számítani. Uzonban régen kürtőskalács is készült ebben az időszakban, habár ezt sütötték máskor is, esküvőkre, keresztelőre is, egyedül halotti torra nem. A székely kürtőskalács a boldogság jele: szép, fényes, szalagos, és hogyha letették az asztalra, megállott a talpán. A gazdasszony büszkesége volt a gusztusos, mutatós kürtőskalács, ha úgy került ki a háztól, közepébe tették a köményes pálinkával megtöltött üveget.

Jólesően emlékezem a régi szép uzoni maszkabálokra, amelyet az iskolások, később az óvodások rendeztek, de az i-re a pontot a tűzoltó-egyesület által szervezett farsangi felvonulások tették fel, amelyeket még az átkosban is megtartottak, amikor mindent tiltottak (főleg azt, ami magyar).

Az első maszkabálomra olyan tisztán emlékszem, mintha a tegnap történt volna. 1958-ban I. osztályos voltam, és édesanyám fekete éjszakának öltöztetett, hogy én is ott lehessek, de senki sem ért el olyan sikert, mint egyik szomszédom, a sajnos már néhai Szőcs Benci, aki IV. osztályos fiúcska volt és huszárruhában szerepelt. Azóta sem láttunk ilyent. A terem, vagyis a kultúrotthon tele volt, a színpadot az uzoni rezesbanda töltötte be, Simon Mózes vezénylete alatt. Egyszer csak bejött a kultúrigazgatónő, Gödriné, és csendet kért. Senki sem tudta, hogy miért, de azután jött a nagy meglepetés: a fúvószenekar rákezdett a Sárga a csikó, sárga a nyereg rajta kezdetű nótára, és amikor a zene felcsendült, Szőcs Benedek bácsi a saját sárga lovát körbesétáltatta a kultúrotthonban, a fia, Bencike pedig a ló hátán ült büszke huszárként. Egy ilyen emlék örökre megmarad, s lehet, hogy akik ezt még láthatták, ugyanezt érzik, mint én. Az iskolai éveim alatt mindig volt maszkabál, díjosztás is és tortanyeremény. A gondos anyák erre a napra hajalt kukoricát főztek, pánkót sütöttek. A szendvics még ismeretlen volt, de a kürtőst minden háznál elkészítették; nagyanyám már napokkal előtte gyűjtötte a tejfölt, hogy vajat verjen hozzá. Jöttek a sógorasszonyok, ügyeskedtek, sürögtek, forogtak, mert várták a fúvószenekart. A zenészek a kollektív autójára felülve járták be a falut, sok udvarba be is mentek, eljátszották a házigazda kedvenc nótáját (Imre József nagyapám mindig a Kerek ez a zsemle kezdetűt kérte), jutalomként pedig pénzt, köményes pálinkát, kürtőskalácsot, pánkót stb. kaptak. Estére megfőtt a finom töltött káposzta hájszéllel, utána pedig kürtőskalács volt a nyomaték. Mi, reformátusok, a farsang után sem böjtöltünk; csak nagypénteken szoktunk, estig, amíg a nap lemegy, azután már ettünk a báránytokányból, mert ez volt a szokás nálunk.

Tanárkodásom idejében is minden évben megtartottuk a maszkabált, sok-sok érdekes jelmez vonult fel az évek során. Kezdetben díjaztuk a gyermekeket, de aztán a szülők között nézeteltérések lettek (ki a legszebb, a legügyesebb alapon), s így elmaradt a díjazás. Helyette minden felöltözött, álarcos gyermek kapott egy kis édességet. A nyolcvanas években már a szendvicskészítés jött divatba, a kicsi kürtőske, aztán a puding, majd később a finom házi sütemények, amelyekkel nem lehetett soha betelni. Persze a héjalt kukorica sem maradt el, Fazakas Ibolya háromgyermekes szülő a mai napig főzi ezt a finom csemegét. Az emlékek tárházában kutatva eszembe jut néhai Deák Istvánné Ördög Irénke néni, valamint a szomszédja, Bodoki Béláné, akik ruháskasban, szépen letakarva hozták a pánkót; nagyok voltak, finom porcukorral behintve, a közepük lyukas. Kerestély Jánosné Bodoki Bözsike néni egy maszkabálra fatörzstortát süt­tetett a tanári karnak, így fejezte ki háláját három gyermeke tanítói iránt. Az a fatörzs­torta egy cukrászi csoda volt, néhai Pál Ferencné a lányával még 90 évesen is sütötte; ilyen nehéz, de csodálatos házi készítményekkel tartották fenn magukat, miután a malomból a kommunisták elűzték őket.

A maszkabálokról – ahogy a moziból és a futballmeccsekről sem – nem hiányozhatott Pecán Gyuri, mert ő árulta a kakast a kályha mellett testvérével, aki újságpapírba csomagolta az adagokat. (Akkor még nem voltunk így elkényesedve, mint manapság, ami volt, annak örvendtünk.) A zenét, amint már említettem, a fúvószenekar, vagyis a rezesbanda szolgáltatta. Aztán az 1970-es években a Száfta fiúk alakítottak egy könnyűzenekart, így az uzoni ifjak is zenéltek. A 80-as évek elején az iskola pincéjében volt a termük, ott próbáltak. Ám mivel a Securitate állandóan zaklatta a férjemet, Ambrus Lászlót, aki abban az időszakban iskolaigazgató volt, meg kellett szüntetni a zenekari próbákat, sőt, még a cselgáncsedzéseket is; utóbbiakat azért, hogy ne fogyasszák a villanyáramot az „aranykort” építő Romániában. Értettük mi a valódi okokat és sok egyebet is.

Felvonulások és nyugdíjasbál

A kedves olvasó ezek után lehet, hogy életunt, panaszkodó öregasszonynak képzel el. Éppen ezért felelevenítem Uzon életének egy vidámabb korszakát, amelyre még sokan emlékeznek, mert maradandó, kimagasló időszak volt. Az 1970-es években az uzoni kultúrotthon igazgatója Széplaki Károly magyartanár volt. Az ő idejében felújították a hajdani felvonulásos farsangot, a tűzoltó testületet, a fúvószenekart és a faluért cselekvő, mindenre kész embereket felkérték a régi hagyományok újjáélesztésére. Lovas felvonulás, cigány szekér, bolondkerék, menyasszony, vőlegény, kártyavető cigányok, medve, pásztorok, székely lányok (akik persze mind fiúk voltak), terhes asszony, még Hófehérke, Piroska és más mesealakok is megjelentek a farsangi menetben. Bábut nem égettek, legalábbis én nem emlékszem erre. Este a kultúrotthonban a tűzoltók rendezték a maszkabált, ahová mehetett bárki, nem volt meghívó személyre szólóan, mint az 1940-es években. Szüleim sokszor emlegették, hogy a „kicsi magyar világban” Veress Vilmos gépész hajót készített, erre felültek az uzoni lányok, és azt felelték az úti céljukról érdeklődőknek, hogy mennek Amerikába, mert itt nem keltek el a farsang idején, muszáj nekik kivándorolni s férjet keresni egy idegen országban.

Széplaki Károlyról még el kell mondani, hogy ő rendezte az Uzoni Nyugdíjasok Bálját is, sokszínű műsorral: szavalatok, színdarab, népdalok egyéni előadásban, tréfás jelenetek, székely tánc stb. A legelső nyugdíjasbált 1971 telén tartották, amikor első éves voltam Marosvásárhelyen, de édesanyám olyan élethűen leírta levélben, hogy el tudtam képzelni az egészet. Annyian voltak, hogy a karzat valósággal remegett. A rendezésben szerintem az öreg Széplaki Károly is segíthetett, aki rendkívül jó szervező és híres mesterember volt, Uzon legjobb gépésze; annak idején Budapesten, a Ganz-Mávag gyárban tanulta az ipart. (Nem úgy, mint a mai mesterek, akik – tisztelet a kivételnek – nem tudni, hol tanulnak, s néha még a szerszámot is a háziaktól kérik.) Az öreg Széplaki bácsi olyan ízes humorral rendelkezett, amelyet bárki megirigyelhetett. 80 éves kora után megrendezte a saját torát a vendéglőben, meghívta a dalárdatársait, jó barátait, ismerőseit, s együtt mulattak azokkal, akik közel álltak a szívéhez. Természetesen az est fővendége Szabó József akkori református lelkész volt, de a megyebíró Istók Mihály, Albu Lajos kántorunk és sokan mások is részt vettek ezen az emlékezetes esten, amilyen azóta sem volt a falunkban.

A 80-as években a gyermekek (főleg a blokkosok, akik a közös játék során nagyon összebarátkoztak) spontánul, mindenki tudta nélkül felöltöztek maszkának, és házról házra jártak az alszegben. Legnagyobb sikerük a varrodában volt, ami a Pünkösti-kúriában működött. Az ott dolgozó asszonyok pénzzel jutalmazták az ötletes gyermekeket, akik még egy cigány táncot is eljártak, másnap pedig büszkén mesélték az osztályban az esti alakoskodás élményeit és a szerzett adományokat. Ezt a hagyományt visszük tovább, s ha néha meg is szakad a szokások fonala, bízom abban, hogy újra lesz majd igazi farsangi felvonulás és hangulatos falukerülés Uzonban.

Ambrus Lászlóné, Uzon