„Az alábbi írás egy még mindig létező székely kisnemesi gazdaság – udvar, kert – leírása. Az elmúlt évtizedek megpróbáltatásait türelemmel és kitartással megélt gazda ennek a kisbirtokosi életformának talán utolsó képviselője” – indítja Eper és medve – Jancsó Péter birtoka című, az Ökotáj 1992-es 2. számában megjelent dokumentarista jellegű írását Bodor Ferenc. A gelencei származású, 1994-ben ötvenhárom éves korában Budapesten elhunyt, a gelencei családi sírban eltemetett, a magyar művelődéstörténet kutatásáról és népszerűsítéséről, a népi és polgári tárgyi, valamint szellemi értékek gyűjtéséről ismert és elismert kultúrhistorikus egy letűnt kor nemesi, kisbirtokosi családjának történetéről készített dokumentumfilmjét csütörtökön 18 órától mutatják be az édesapjáról, Bodor György nyelvészről, történészről elnevezett gelencei művelődési házban. Bodor Ferenc szóban forgó írását rövidített, szerkesztett változatban közöljük. (fekete)
A szomszéd megyéből (Nyujtódról van szó – szerk. megj.) származó Jancsó család 1625-ben kapta meg kardokkal és búzakalászokkal ékesített nemesi címerlevelét. A megye nemes családjairól szóló könyv szerzője szerint az első adatok a famíliáról a XVI. század közepéről valók. Jancsó István 1727-ben költözik falunkba, miután elvette Byroga Máriát, egy helybeli osztályos nemes lányát. Az egyik félreesőbb völgyben építettek házat maguknak, s a család immár 270 éve nem mozdult erről a helyről, ami térségünk történelmét ismerve nem kis teljesítmény. A család minden körülmények között ragaszkodott vagyonához, az elvesztett közbirtokossági erdőkért óriási pereket folytattak a Cs. famíliával, mígnem a falu, megunva az évtizedekig folyó pereskedést, birtokba nem vette az erdőt, s ezt a döntést később a megye jóváhagyta. Az iratok szerint itt a családok XVI–XVII. századi levelekkel kívánták igazukat bizonyítani.
A család férfitagjai igyekeztek kitörni a megyei kisbirtokosi létből, néhányan elmentek a faluból és értelmiségivé váltak. A XVIII. században az egyik tanulni vágyó ifjú Bécsbe került, s királyi udvari titkár lett belőle, de akadt közülük a székek királyi perceptora, minorita zárdafőnök, levéltári hivatalnok, fiskális procurator és adótisztviselő is. Miközben ezek a családtagok saját életüket élték többnyire távoli vidékeken, a faluban maradottak vagyont gyűjtöttek, ottani mértékkel mérve közepeset. A Királyhágón túl bizony a pár tucat hold szántó nem számított volna soknak, igazi birtoknak. Örökösödés folytán viszont nagyon sok „életet” – kertet – mondhattak magukénak. Voltak béreseik, napszámosokat fogadtak, marháikat a szomszédos falu mészárszékén értékesítették.
Fogság, börtönök, táborok
A szigorú szellemben nevelt utolsó generáció élte meg a különféle impériumváltozásokat. A számos fiútestvér fogadalmat tett apjuknak, hogy nem hoz rangon aluli asszonyt a házhoz. A három lánytestvér is méltó, mondhatni előkelő nevelést kapott, házitanítójuk volt, idegen nyelveket, zongorát tanultak. Kisasszonyokká váltak egy egyre jobban idegenné váló világban. Az udvarlók, kérők elmaradtak az öreg kúriából, a szigorú apa vizslató kérdéseire nem adtak elfogadható választ a vagyonukat lassan elveszejtő, háztűznézőbe érkező birtokosfiak.
A rövid magyar világ 1940–44 között legalább anyagi reményekkel kecsegtette a családot a hadiszállítások miatt, de a peremvidéki lét feszültségét jól érezte mindenki. 1944 után kinek-kinek az a sors jutott, amitől félt: fogság, börtönök, táborok. A faluba vezényelt jöttment hivatalnokok minden eszközt megragadtak a birtokhoz erősen ragaszkodó Jancsó család megtöréséhez. Jött a kollektív, elvették a szántókat, az oly hiába perelt erdők is állami kezelésbe kerültek.
Mégis meghagyták az ősi kúriát, ahol a szülők és a hat testvér lakott, és meghagyták az azt körülvevő belsőséget, fejenként vagy egy hektárt. Megmaradt emellett még egy-két „élet” a szomszéd faluban is – talán más nevekre íratva. Ide, a völgybe húzódtak vissza fogcsikorgatva a család munkatáborokból visszatérő férfitagjai, fokozatosan lelkiekben is eltávolodva a falutól, lenézve azt, mert jól látták, hogyan megy tönkre néhány év alatt a gazdálkodás rendje. A megmaradt kert a falu szélén volt, mögötte már csak a hegyek, községi legelők, ahol reggelente méla és unott tehenek kolompolva másztak fel az itatótól a gerincre, hogy alkonyatkor újra jelezzék megtértüket a völgybe. A drótkerítéssel védett birtokot szabályosan őrizték kutyákkal, gyümölcsérés idején őrjáratokkal. A család önellátásra rendezkedett be az ötvenes évektől fogva. Rengeteg marhát tartottak az alomszagtól súlyos levegőjű gerendaistállóban. A teheneket, köztük az elkülönítetten tartott magyar ökröket kihajtották a saját kerti legelőre, ha felszáradt a harmat a mindig friss füvön.
A lekaszált szénát egy óriási szénapajtába hordatták be, gondosan elrejtve az egyik megmaradt hintót. A szénapajta beállójában a hatvanas évek közepétől fogva csak két hosszú szekér árválkodott, a többit elvitték a „közösbe”. Aztán elfogytak a lovak is, a fiúk az ökrökkel döcögtek be a faluba nagyritkán, s azokat hajtva tűntek el a kert fölötti rengetegben, tűzifát gyűjteni. 1951-ben élete tizedik évtizedébe lépve meghalt a családfő. Temetésén előkerült a gondosan dugdosott régi porcelán és ezüst szerviz, kihúzták a nagy asztalt, damasztabroszra csöppent a féltve őrzött magyarvilágbeli vörösbor. Amikor az utolsó vendégek, rokonok is elhagyták a hosszú, fákkal és bokrokkal szegélyezett bejárón a házat, csak az öregedő ifiurak és kisasszonyok maradtak ott csibukozva, szipogva, nekibúsulva. Túléljük őket – biztatták egymást a pislákoló petróleumlámpa fényében.
Az idő múlását csak egy-egy testvér halála jelezte, ilyenkor az egyre csökkenő létszámú vendégsereg – valahai s helyben maradt birtokosok – jött el a halottbúcsúztatóra, ami a kert egyik fás részén lévő családi temetőben zajlott le. Összeszorított fogakkal vettek búcsút az elhalttól, némán hallgatva, hogyan szól a harang az öreg és az új templomban egyaránt.
A kert áldásai
A gyümölcsfákat rendben metszették, a körtéből, almából kompót lett, kis címkével az üvegek oldalán. A szilvát befőzték, ilyenkor a völgyet betöltötte a szilvaíz kondérból felcsapó illata – a szilvából néha pálinkát főzettek a szeszfőzdében, hogy legyen mit adni a béreseknek, napszámosoknak. A nagy pityókaföldek jól teremtek, s kukoricából is került minden évben a padlásra, ha el nem vitték a beszolgáltatást ellenőrző fogdmegek. A veteményesben megtermett néhány zöldségféle is, egy elkerített részen pedig tyúkok kapirgáltak, libák, kacsák szedegettek, mit sem sejtve jövőbeni sorsukról. A kerten egy patak futott le a hegyekből. Hol megduzzadva az esők után, nagy fatörzseket görgetve s vetve a partra, hol majdnem kiapadva. Régente felduzzasztottak egy nagyobb mélyedést, és halakat telepítettek a vízbe. A kert jó felét erdő borította, a legkülönfélébb fafajtákat ültették ide még a múlt században. Volt japán akác, tölgy, fenyő, gyertyánfa. Néhány magányos óriásfenyőt meghagytak a legelők közepén, talán a szépség miatt, ezek törzse aztán az idők folyásával együtt hízott. A kerítés mellett málna és eper piroslott ki a zöldből, ha érett a gyümölcs, ötösével-hatosával járták a medvék. A vadul ugató kutyákra rá sem hederítettek, vad morgással ijesztették a szűkölő ebeket. A medvék egyedül a tüzet respektálták, ilyenkor megálltak a felső kerítésnél, és bőgtek, tiltakozásul, hogy kizárattak a paradicsomból. Kukoricaéréskor valósággal lángolt a határ: rájárt az állat, s vadászni nem volt szabad. Néha bemerészkedtek a tyúkólakig, ilyenkor a tehenek bőgése riasztotta a háziakat. A fáklyákkal, hálóingben előrohanó gazdák elől mindent letaposva törtetett vissza a vadonba a medvécske. Némelyiket szőréről ismerte Péter, a legfiatalabb fiú, aki egyszer majdnem összeverekedett egy torkosabb erdőlakóval.
Péter úrfi és a kisasszonyok
A 70-es évtized végére csak hárman maradtak, egy fiú és két leány, utóbbiak már túl a kilencvenen. Ápolták egymást, szidták a lusta napszámosokat, a falut, a világot, hogy ezt az istentelenséget hagyja. Gyenge leveseket ettek, néhány gyümölcsöt, s hátul, a vendégnek tilos részeken adták el a tejet, szénát a néhány kiválasztott falubelinek. Ha vendég jött, kinyitották az egyik spalettát, hogy valami fény jöjjön be a hatalmas fák egész házat beborító ágai közül. Ilyenkor a vendég leülhetett a kerek asztal mellé, s hallgathatta a múlt századi történeteket.
A nyolcvanas évek végét csak Péter élte meg, magára maradt öreglegényként. A kisasszonyok elmentek a megtartó és őrző családi temetőbe, már régen előkészített márvány sírköveik alá pihenni. A ház lakóival együtt fogyott a jószág is, eladták a teheneket, borjúkat. Napjainkban Péter magányosan ballag ki reggelente a három tehénnel a legelőre, ahol azok, megrészegedve a szabadságtól, rögvest futkározni kezdenek. Ilyenkor hosszas hajkurászás után áll helyre csak a rend. Az öreg egyedül uralja birodalmát, merengve a történéseken.
*
A szerkesztő megjegyzése: Jancsó Péter 1993-ban hunyt el, végrendelete szerinti sepsiszentgyörgyi örökösétől Szász Károly magyarországi közgazdász vásárolta meg a Jancsó-udvarházat, és a 2005-ben kezdődött állagmegerősítő és restaurálási munkálatokkal sikerült megmenteni és visszaállítani a kúriát egykori állapotába.
