A Turul Iroda tavaly november közepén második alkalommal megszervezett TEDx (Technology, Entertainment, Design – Technológia, Szórakoztatás, Formatervezés) hangulata egészen biztosan sokakban kellemes élményként raktározódott el. Mert jó volt látni és hallani azokat az embereket, akik életük, munkájuk során valami nem hétköznapi eredményt értek el. A legnagyobb közönségsikert nem olimpikon alpesi síző, a román színészlegenda, a Covid-időszak alatt tudásával széles elismerést szerző kémikus-kutató vagy a nemrégiben is díjazott építész érte el, hanem Vásárhelyi Jób Barna.
Az életéről, annak nehézségeiről és kalandjairól őszintén és nyíltan valló, Vargyas és Homoródalmás közti tanyán felnőtt fiatalember úgy szólította meg közönségét, ahogy az előtte színpadra lépő sokkal tapasztaltabbaknak és tanultabbaknak nem sikerült. Az alábbi szavak és mondatok mindegyike az ő előadásában hangzott el, életpályája nem csupán érdekes, de tanulságos is, ezért is közöljük lapunkban. Hogy a Háromszék hasábjain elférjen, itt-ott faragnunk kellett belőle, de a szavak és mondatok mindenike az övé, hamisítatlanul az övé.
Vásárhelyi Jób Barna vagyok, 22 éves jelenleg. Ahogy mondták, alpinistaként dolgozom, veszélyes fák kivágásával, megnyesésével vagy épületek, villanyhálózatok fölül való lebontásával, de ezen kívül mély kutakat is kipucolunk, kitakarítunk, gyümölcsfát metszünk, területet tisztítunk. Testvéremmel, Balázzsal élek, aki most Udvarhelyen állategészségügyet tanul, ha minden jól megy, állatorvos lesz belőle. Mindezeken kívül van tizenkét lovunk, akik családtagként élnek köztünk, velünk. Aktív tagja vagyok a szentegyházi hegyimentő-csapatnak, ahol olyan emberek vesznek körül, akikre felnézek, motiválnak, és nagyon szeretem őket.
Élet a mostohával
Az Almási barlangnál lakom, ami tíz kilométerre van az első könnyen megközelíthető falutól, Vargyastól. Amikor a nővérem született – mivel mi fent éltünk a tanyán –, a fájdalmak megindulásakor lovas fogattal mentek Vargyasra, hogy mentőt hívjanak. Amire a mentő felért – a szülés nem várat magára –, nővérem megszületett, minden rendben volt. Úgyhogy amikor én születtem, már nem is hívták a mentőt, talán úgy gondolták, minek, az már nem divatos.
Két és fél éves voltam, amikor édesanyánkat elvesztettük, gyomorrákban elhunyt szegény, és lett egy mostohaanyánk. Olyan-amilyen, de a mostoha az mindig mostoha. Megtörtént, hogy vendégek jöttek hozzánk, olyankor minket nem is engedtek be a házba, kiküldtek, fát hozni be, vagy vizet hordani, vagy az állatoknak enni adni. Ha nem találtak semmi hasznosnak vélt dolgot, akkor fölöslegessel bíztak meg, például hogy télen kint az udvaron mossuk hideg vízzel a saját mocskos ruháinkat.
Vér a házban
Volt egy alkalom, hogy arra járt édesapámnak egy rosszakarója (akiről akkor nem tudtuk mindezt), és hozott egy negyedes üvegben szeszt, mondván, hogy erre járt. Főztek köményteát, megvegyítették a pálinkát és mulattak. Az embernek az volt a szándéka, hogy édesapámat megölje. Úgy alakult a dolog, hogy a kályha mellett italoztak, mulattak, nótáztak, és emberünk is nagyon megrészegedett, úgyhogy nem tudta szándékát megvalósítani. Édesapánkról ráadásul azt kell tudni, hogy egy iszonyatosan nagy fizikai erővel rendelkező parasztember volt, aki nem is igazán félt semmitől, és nem is volt rá semmilyen oka, hogy féljen. Úgyhogy amikor rájött a szándékra, azt az embert félholtra verte a lakásunkban. Amikor a fickó elmenekült, akkor minket körbeküldtek, gyorsan nézzünk szét a tanyán, nem bújt-e be valahol valamelyik szénacsűrbe, nem gyújt-e fel valamit? Aztán bementünk a házba, tapostunk az embervérben, és takarítani kellett, mert minden alvadt vérrel volt tele.
Kobold a fák hegyén
Minket nem nagyon vittek le a tanyáról. Nem volt értelme, gondolom. Amikor 6–7 évesen először engemet és nővéremet lovas szekérrel mostohaanyánk levitt Vargyasra, nem tudta, mire vállalkozik. Mi beszabadultunk az üzletbe, és mindent meg akartunk venni, ami puliszkaszínű volt! Úgyhogy ezután minket többet nem vittek Vargyasra, se máshová. Egészen addig, amíg elkerültünk Székelykeresztúrra, merthogy iskolába kellett járni. Az első két hónapot végigsírtam, mert nem akartam ott lenni. Mindenki vigasztalt, muszáj, hogy beletörődjek. Viszont nem változtam. Minket a nővéremmel koboldoknak hívtak, s gondolom, volt rá okuk erre. Emlékszem, az internátussal szemben volt egy nagy betonudvar, és a szélén egy fehér fasor. Én teljesen normális dolognak tartottam, hogy egy délután, kosárlabdázás közben a játékot megszakítva felmásztam az egyik fenyőfára, és mivel közel voltak egymáshoz, átsétáltam a másodikra, majd a harmadikra, hosszan a fák hegyén. Kihívták a mentőt, mert szegény nevelő néni elájult…
Mire itt megszoktuk, arra elvittek Szovátára egy Böjte atyás árvaházba, ugyanis édesapánkat ilyen verekedős ügy miatt meg némi fakitermelési félreértésből bezárták vagy másfél évre. Mi közben Szovátán iskolába jártunk, ott jártuk a harmadik osztályt, és a negyediket is félig, ugyanis kiengedték édesapát a börtönből. Amíg bent volt, addig mostohaanyánk a tanyáról mindent eladott, amit apuka egy élet alatt összegyűjtött, gondolok itt a több száz állatra, rengeteg felszerelésre, szerszámokra, kiegészítőkre. Borzasztóan el volt keseredve, kivett minket az iskolából, így ezzel együtt nekem kereken három osztályom van a mai napig. Szerencsére nem lesz így mindig, ugyanis estibe vagyok iratkozva az iskolába. Kivett az iskolából és elkezdtünk dolgozni. Akkor az almási közbirtokosság erdejéből adtak nekünk kidőlt fákat, széldöntéseket, amiket még az akkori törvény szerint hazavihettünk, feldolgozhattunk, és eladhattuk, pénzzé tehettük.
Ujjbegy az asztalon
Egy alkalommal téli fát hordtunk haza, és vágtunk össze az új szakaszba, ott a szekéren, mert egyszerűbb, könnyebb volt. Nálunk az a szó, hogy pofázás, nem létezett; magáztuk édesapát, és olyan tiszteletben meg olyan félelemben éltünk, hogy nem igazán szóltál ellene. Szóval ő mondta, hogy ezt meg azt csináld. Ő mondta meg, hogy miként fogjam, tartsam meg a fát, hogy ő azt elvágja a druzsbával. Egy alkalommal nem jött össze, levágta a jobb kezemről az ujjam begyét. Elkaptam a kezem, erre megkérdezte, levágta-e. Mondom, le. Látod valahol? – kérdezte. Megláttam magam előtt a fűrészporban. Azt mondta, na jól van, fiam, vedd fel az ujjadat, hozzad, gyere te es! Mondom, jól van, viszem, jövök én is. Felvettem az ujjamat, idefogtam a csonk mellé, mentem be az udvarra. Azt kérdi tőlem, hogy van-e nálam bicska. Odaadtam a csodálatos bicskámat, elvette az ujjam begyét és lerakta az asztalra. Hát nem tudom, valakinek valami testrészét rakták-e még le valahová, de láttára nekem elment az erőm. Szokva voltunk a vérrel, szokva voltunk mindennel, de láttam az ujjamat az asztalon, tudtam ebből jó nem lehet. Megfogta az ujjamat, azt mondta, tartsam egy kicsit, mert neki nincs három keze, a lógó bőröket nekifogta nyiszitelni, az ujjam begyére fújt néhányat, hogy a fűrészpor maradványok lekerüljenek róla, odarakja a levágott részt, s azt mondja, nem jó, nem jó, nem áll jól a csont. Megint lerakta az ujjamat, a bicska hegyével megigazította a csontot az ujjamba, visszarakta az ujjam begyét, halméregfűvel (ami egy csodaszer, kevesen ismerik sajnos) körbekötötte. Az ujjam nagyon hamar megforrt, de hát senki nem közölte velem, hogy a kötést idővel ki kell oldani, úgyhogy aztán főtt, meg fertőzött, még egy fél évet szenvedtem vele, de olyan csodálatos, hogy alulról az ujjlenyomatom, a bőröm rám nőtt, alul nem látszik a vágás, csak felül, a körömháznál és érzek is vele.
Megsuhintani a medvét
Amikor tizennégy éves voltam, a sok fakitermelésből vettünk százhetven darab kecskét, és én kora tavasztól feljártam ezekkel a hegyekbe, hogy legeltessek. Mivel a ház körül nem volt térerő, vittem édesapámnak ezt a kis gombos Samsung telefonját, ott volt jel, telefonáltam, töltöttem az időt. Egyszer sétálok az erdőben, az ászpásban és a távolt kémleltem, egyszer csak azon kaptam magam, hogy ott álltam egy medve előtt olyan másfél-két méterre. Felemelte a fejét, meglátott engem, érzékelte, nagyon közel vagyok. A két első lábával felnyomta magát, felborzolta a nyakán azt a szőrt, mire én tudtam, futni kell. Szaladtam felfele a hegyen, ki az erdőből. Mikor felértem a pusztára, azonnal felmásztam egy magas nyírfára.
Tudtam, hogy a fára felmászni medve elől nem okos dolog, de sokáig futni még butább, úgyhogy felmásztam a fára, egészen a hegyére, mert famászásból jeles voltam. A medve kijött a fa alá, nem sokkal az után, hogy én felértem. Körülszimatolt, érezte a szagom, felnézett, látta, hogy fent vagyok, én láttam, hogy ő lent van, leült a fánál és nem ment el. Hát mondom, szuper, akkor én megvárom, hogy te megunjad, majd lemászok, hazamegyek. Eltelt pár óra, nem történt semmi, a medve nem ment el, úgyhogy édesapám telefonjában felkerestem egy pár telefonszámot, akit ismertem, és felhívtam, hogy elég nagy bajban vagyok. Volt, aki kiröhögött, volt, aki csak simán nem vett komolyan, és volt, aki azt mondta, hogy dobd meg valamivel, azaz szintén nem vett komolyan. Fogtam a macsetét, itt kihúztam a tokjából, levágtam egy két méternél hosszabb ágat, kétágasba faragtam, és vágtam egy rövidebbet is. Elraktam a macsetét, s fentről megsújtottam a medvét! Elkezdett ordítani, bőgni, és úgy mászott fel a fára, hogy minden, amire rálépett, leszakadt. Fogtam ezt az ágat, ezt a hosszabbat, amit előre levágtam magamnak, és a lábammal megkapaszkodva szemben lógtam, ütöttem, döftem szembe, és próbáltam visszanyomni, ami könnyített, hogy tavasz volt és a fán megjelenő mezge, miután a kérget lekapta a fáról, azon csúszott. Szóval nyertem magamnak egy kis időt, egy kis erőt, de a fám egy adott ponton a sok ütlegeléstől, mint egy vesszőseprű felhasadt, semmire nem lehetett már használni. Úgyhogy egy adott ponton el is dobtam, és amikor fentebb jött, felcsapott, az egyik kezemről alulról levette a bőrt, és amikor elhaladt a mancsa, én a késemmel, amit a lábszáramra fogatott tokból vettem ki, teljesen leszúrtam, és a szemén át találtam el a fejét. A sértett területre fogott mind a két mancsával, úgyhogy megcsúszott, s háttal leesett a fáról egészen a földig, olyan tíz-húsz méterből, majd elment.
Én azonnal lemásztam a fáról, s bár elkezdtem reszketni és el is estem, valahogy összeszedtem az állatokat és hazamentem. Kérdezték otthon, hogy mi történt a kezemmel. Elmeséltem a sztorit, jól viselte édesapám, s bár volt egy kis ejnye-bejnye, de még csak meg se vert, pedig az könnyen megtörténhetett volna. Ő ezt lazán vette, a kocsmában viszont, amikor megrészegedett, különböző helyeken dicsekedve mesélte el az embereknek, még meg is toldotta valamivel. Amivel semmi baj nem volt addig, amíg ezt a szemén megsebzett medvét meg nem találták, és én ott nem találtam magam egy hokedlihez kötözve, néhány zsandárral, a konyhában. Négy évre akartak elítélni, gyerekfogházba vagy javítóintézetbe, nem is tudom, hogy ilyenkor hová viszik a fiatalembereket. Szerencsére ismerőseink megmentették az irhámat.
Az élet volt a tét
Amikor reggel felkeltünk nagyon korán, és ha valami rosszul ment az állatok reggeli kúrálása körül, olyankor édesapám ideges volt, esetleg minket is megvert általában. Egyszer úgy kergetett el, Balázzsal, az öcsémmel, hogy sem reggelizni nem volt időnk, sem kaját vinni magunkkal. Szóval mentünk a kecskékkel, én a szomorúságos, nyomorú sorsunkon gondolkodtam, hogy a belünket kidolgozzuk – gyerekként, mert már akkor is felmértük, hogy annyit dolgozunk simán, mint egy felnőtt munkás –, mégsem tud annyi helyet fordítani a szívébe, hogy a saját gyerekeinek bár enni adjon. Mentünk a kecskékkel, Balázs sírt is, éhes volt, hideg is volt, én nem tudtam, hogy őt sajnáljam-e jobban, vagy magamat. Kiértünk egy György Ferenc kertje nevezetű helyre. Összeszedtük az összes keserűgombát, amit út közben találtunk, száraz faágból tüzet raktam, és a parázson megsütöttük ezt a gombát. Nagyon hosszasan sírtunk Balázzsal. Én kétszer is szenvedtem, mert azon is sírtam, hogy ő sír, és azon is sírtam, hogy ezen a nyomorúságon át kell mennünk. Ez a keserű gomba szenes volt, de amelyik nem volt szenes, az is majdnem olyan keserű volt, mint akkor a sorsunk. Úgyhogy én tudtam, hogy ez nagyon sokáig nálunk nem fog tartani.
Egy késő este, amikor 16 éves voltam már, és édesapám jött haza egy kettős fogattal, már messziről kiabálva nagyon részegen, hogy semmiháziak, nem dolgoztok, semmit nem csináltok. Egy szót se szóltam, de amikor befejeztem a munkát, bementem a szobába, hogy összepakolok, és elmegyek, pedig nem tudtam, hogy hová és mi fog velem történni. Bent voltam a szobában, pakoltam, ő pedig úgy jött be egy somfapálcával, ami keménységben a vassal vetekszik, hogy két kézre fogta, és látszott, szándéka szerint fejbe fog ütni, agyon fog verni. Jobb kezemmel levédtem ezt az ütést, de az alkarom egyből eltörött, és mivel sokkal kisebb és gyengébb voltam, mint ő, s már csak egy kézzel tudtam védekezni, elkaptam a derekán, bebújtam a hóna alá, és így felvettem az ő kilencven kilós testét, és felraktam a csitkókályhára, amiben égett a tűz, úgyhogy ő sem tudott nagyon ott megtámaszkodni, vagy onnan leszállni. Védekezés gyanánt támadásba kapcsoltam, és ütni kezdtem. Nem értem célt, de sikerült kijutnom a házból, elkapta a blúzomat, leszakított róla mindent, és a nyakamtól fogvást tartott a falnak, a levegőben. Amikor láttam, hogy az egyik kezével a késem után nyúl, tiszta erőből rúgni kezdtem azt a lábszárát, amelyik fekélyes volt, muszáj volt elengedjen. Kirohantam a házból, apám az öcsém után kiabált, hogy hozzanak lovat, induljanak utánam. Már sötétedett, én lerohantam az útról, egy szál bokszer volt rajtam, cipő az egyik lábamon csak. A patak mentén, a patakmederben, a szederindásokban, a legnagyobb csihányban, mindenhol haladtam éjszaka a sötétben. Tudtam, hogy esélye nincs utolérni se lóháton, se űrhajóval, sehogy se, de rettenetesen féltem, hiszen egy nagyon rafinált ember volt.
Jött egy lány
Jó ideig hányódtam: a patak mellett is laktam több mint három hetet, úgy, hogy munkát vállaltam, csűrőket javítottam fel falusi embereknél, akik ezért jó pénzt fizettek, de lakni nem laktam sehol és senkim nem volt. Egy fél évet nem aludtam legalább rendesen, hiszen a fejemben nem tudott összeállni a kép, hogy ha az édesapám meg akar ölni, akkor van-e olyan ember a világon, akivel én igazából szóba akarok állni. Frusztrált voltam, állandóan azt álmodtam, amikor a nyakamat fogta. Fél évet laktam Debrecenben is. Utána hazajöttem, de itthon sem ment semmi. Nem is tudtam, hogyan kell elérni valamit.
Megismerkedtem ekkor egy lánnyal, akibe bele is szerettem: felvette a szerepét mindennek és mindenkinek, aki az életemből hiányzott, hogy szeressen. A szüleimnek, a barátaimnak, a környezetemnek, mindenki helyett szeretett, mindent el tudtam neki mondani, és még talán sosem fogalmaztam meg magamban, de éreztem azt, hogy van valaki, akivel mindent megosztok, amitől minden jó. Aztán Németországba kezdtem járni dolgozni, de mivel az sem ment olyan nagyon, ezért a Covid alkalmával én itthon rekesztettem magam és eltöltöttem életem egyik legcsodálatosabb nyarát a Vargyas-szorosban ezzel a lánnyal és még néhány barátommal. Sziklát másztunk, a barlangokban aludtunk meg ilyesmit csináltunk. Engem a nyár vége felé nagyon kezdett zavarni az, hogy se életem, se házam, se autóm, se semmim. Azt mondtam a lánynak, hogy akármennyire is szétszakad a szívem, el kell menjek Németországba, lehúzok egy fél évet, és öntök egy fundamentumot az életemnek, utána hazajövök, és minden rendben lesz. Azt mondtam neki, hagyjuk abba azt, ami köztünk van, mert ez egy hosszú idő. Ő azt mondta, hogy kibírja. A hatból nyolc hónap lett, a lány pedig hét hónapot és egy hetet bírt ki. Azt gondolom, hogy ez rekordidejű egy fiatal lánytól.
Légy hálás!
Én ekkor már a vége felé jártam az ottani szezonomnak, meg volt vásárolva az autóm, meg voltak vásárolva a dolgaim ahhoz, hogy gyerektáborokat csináljak, fát vágjak, tanyát vezessek, vagy bármi másból profitáljak. Németországban jó állásom, illetve állásaim voltak, mert egyszerre négy munkahelyen dolgoztam. Fizikailag viszont teljesen kikészültem. Úgy jöttem alvás nélkül Budapestig, hogy előtte való hajnalban éjszakai állásomból a mentő vitt el, az orvos pedig azt mondta, akinek a pulzusa annyi, mint az enyém, az halott.
Hazaértem. Édesapám még élt, de nem volt jó a kapcsolatunk, hiszen én már külön utakon jártam, viszont egy nap arra lettem figyelmes, édesapám a kertben fütyörészik dolog közben. Ekkor egy hang azt súgta: beszélj apáddal, nemsokára nem lesz itt! Kimentem, elkezdtem vele beszélgetni, kérdeztem mindenről, és onnan pár hónapig nagyon jó kapcsolatunk volt. Aztán meghalt édesapám. Balázst magamhoz vettem, neveltem, nevelem, iskolába járatom, és nagyon szeretem őt. Ha látom, valami nem stimmel, lerakom a kávémat, dolgomat, odamegyek, leülök mellé, belekarolok, és megkérdem, mi a baj? Miért engeded búsnak fejedet, mikor az életünk tökéletes? Ott jársz iskolába, ahol akarsz, megvan mindenünk, és álmaid vannak. Nekem az a legfontosabb, hogy őt szeretem, és hogy olyan emberré váltam, akire nekem is szükségem lett volna. Az ember a legjobban építkezni a fájdalmaiból tud. Én felálltam, a nulla fölött vagyok legalább eggyel. Annak ellenére vagyok itt, hogy sokszor letapostak. Visszaköltöztem ugyanoda, ahol születtem, ugyanarra a tanyára, ugyanott élek, gyönyörűen kezdtem felújítani. Ez az otthonom, és nagyon hálás vagyok az életemért, remélem, hogy ti is azok vagytok a tiétekért.