Hetvenöt évvel ezelőtt, 1949. március másodikáról harmadikára virradó éjjel fél három óra körül nagy zaj, kutyaugatás ébresztett dálnoki otthonunkban. A falu pribékjei és egy szentgyörgyi „megbízott” személy, boldog kommunisták, berontottak a házba.
Gyorsan, öltözni – szólt az ellentmondást nem tűrő, durva parancs. Egy szál ruhában, egy kis ennivalóval a tarsolyban feltaszigáltak egy nyitott teherautóra, amelyen már ott volt a többi sorstársunk. Én hatéves voltam, a testvérem tíz, de nem számított, hogy öreg vagy fiatal, az egész családnak mennie kellett.
A teherautóval bevittek Sepsiszentgyörgyre a Csíki utcai milíciára. Ott a felnőttek személyi igazolványába belepecsételték a két betűt: D. O. (kényszerlakhely), és mindenki mehetett, amerre látott, igaz, kizárólag Sepsiszentgyörgyön. Lassan mindenki kapott egy helyet, ahol meghúzódjon, rokonok, jó emberek fogadtak be, munka is került, igaz, ott, ahol nem rontottuk a bölcs szocializmus eszméit: legtöbben erdőirtásnál dolgozhattak, ami nagyon nehéz volt. Ott kínlódott édesanyám is, a prágai gyógyszerészeti egyetemével. Édesapám a városban büszkén hordta lovas szekérrel a ganyét az egyik termelőszövetkezetben. Kérdezték is az ismerősök: Beczássy úr, nem kapott más munkát? Apám, aki a gazdasági egyetemet Németországban végezte, csak ennyit mondott: a munka nem szégyen.
Így éltünk közel másfél évig, 1950. szeptember 23-ig, amikor még nehezebb megpróbáltatás kezdődött. De az egészen más megtorlás volt...
Beczássy Tánja
