Egy kávézóban találkoztunk, egy barátságtalan, szeles, hómentes téli napon. Előzőleg telefonon egyeztettünk, és ez nagyon meglepett: nem gondoltam, hogy ilyen egyszerűen meg tudjuk érteni egymást, ráadásul úgy, hogy élőben a helyiség amúgy halk hangjai – zene, edénycsörgés, más asztaloknál folyó csevegés, az utcán közlekedő autók – is bezavartak valamennyit. Ennek ellenére jót beszélgettünk, Pusztai Miklós nyíltan és egyenesen válaszolt a kérdéseimre, néha meg is előzte a következőt. Hozzáállását példaértékűnek érzem: nem mintha sok választása lett volna, hiszen születésétől fogva nagyothall, de minden nehézség ellenére igyekszik teljes életet élni, elvégzett egy egyetemet, megtanult egy világnyelvet is, dolgozik és olyan hobbija van, amit odaadással tud művelni. Nyilván nem volt egyszerű idáig eljutni: mindjárt az életben maradással kellett kezdeni.

– Koraszülött voltam, hat és fél hónap után jöttem a világra 1980-ban, és orvosi hiba miatt veszítettem el a hallásom háromnegyedét. Nyomták ugyanis belém a gentamicint a nyakamon keresztül, és ennek az erős antibiotikumnak a túladagolása megölte a hallóidegsejteket. Így hát a jobb fülemmel egyáltalán semmit nem hallok, hallókészülékkel sem, a bal fülemmel pedig nagyjából 50 százaléknyit, ezt hallókészülékkel még valamennyire feljebb tudom tornászni. Most már sokat segít a technika, de a nyolcvanas években nem lehetett hallókészüléket kapni Romániában, Magyarországra pedig nagyon nehéz volt kijutni. Ötévesen kaptam az első készülékem, ma is emlékszem arra a budapesti kórházra, ahol olyan alaposan kivizsgáltak, ahogy Romániában ma sem teszik – meséli egy szuszra.

Mivel rosszul hallott, sok szót hibásan tanult meg – a mai napig selypít kissé –, és még huszonévesen is vitatkozott az édesanyjával, hogy a paplan az paklan. Hátrányait mindennap érzi: például mikor többen beszélnek körülötte, azt nem tudja követni, mindig le van maradva valamivel, és előfordult, hogy emiatt húzódott vissza egy társaságban. Annak idején az édesanyja ki akarta küzdeni, hogy fogyatékos besorolást kapjon mint hallássérült, így azonban csak a speciális iskolába járhatott volna, a következő harcot tehát azért vívták, hogy rendes iskolába mehessen. De ez sem volt nagy öröm, a rossz hallása miatt rengeteget csúfolták az osztálytársai, és nagyon nehezen haladt. Elmondása szerint félénk fiú volt, de szorgalmas és akart tanulni, csakhogy a tanár messze volt, nem mindig hallotta jól – két füllel azt is hallja az ember, hogy honnan jön a hang, fél füllel azonban nem, ha hátulról szólítják, ma sem tudja, merre forduljon –, ezért olyan padtársat kellett keresnie, aki hajlandó volt úgy tartani a füzetét, hogy lássa, amit ír, mert ha a tanár elfordult, már nem értette, amit mondott. Magyarul sem volt könnyű jól megtanulni, románul pedig valóságos kínlódás, rengeteg plusz munka árán sikerült. Emiatt, az érettségire való készülődéssel, 18 éves korában kezdett romlani a szeme is, azóta szemüveget visel. A jelnyelvet szerencsére nem kellett elsajátítania, de az angolt önszorgalomból, számítógépről tanulta meg, s ha nem is beszéli nagyon folyékonyan, azért megél vele. Szüksége is van rá, mert járja a világot.

– A motorbicikli életem nagy hobbija, bokorugró és országúti gépem is van – mondja már sokkal oldottabban. – Nagyon izgultam, amikor a vizsgára tanultam, hogy nem tudom letenni, de átengedtek, és sok szép élményt köszönhetek ennek a szenvedélynek. Egy időben a sepsiszentgyörgyi nagy motoros csapatnak is tagja voltam, szerveztem is különböző eseményeket, de aztán kimaradtam. A társadalmi életem teljesen minimális, eléggé magányos farkas vagyok, habár van élettársam és néhány barátom is. Gyermekem nincs. Sorstársaimmal nem állok kapcsolatban, legalábbis nem ilyen alapon, de vannak hasonló helyzetben levő ismerőseim, egy igen kedves kolléganőm is. Utazni nagyon szeretek – abból, amit eddig láttam, Norvégia tűnt a legszebbnek számomra –, igyekszem teljes életet élni. Koncertekre is járok, olyankor néha ki is kapcsolom a hallókészülékemet. De a nagy hangerő nem azt jelenti, hogy mindent hallok.

Hétköznap persze Pusztai Miklós is dolgozik, „mint mindenki”. Kincstári alkalmazott, habár jogot végzett Brassóban. De nem tud ebben a szakmában érvényesülni, a nagy tárgyalótermek akusztikája általában csapnivaló, visszhangosak, sok a mellékzörej, ami miatt hallókészülékkel sem boldogul. Szellemileg is fárasztó, ha sokat kell figyelni a mások beszédére, főleg zajos környezetben. A munkahelyén, az irodában viszonylag jól elvan, de amikor többen is beszélnek egyszerre, akkor elveszíti a fonalat.

– A hallókészülék sem olyan, hogy megveszem, s egyenesben vagyok, hanem ahány, annyiféle, a jobbaknak az áruk is magasabb. De a drágább sem mindig jobb. Egyszer például apám 7000 lejért vett egyet Bukarestben, azzal ugatásnak hallottam az anyám hangját. Amit most hordok, azt 2022 áprilisában vettem 16 ezer lejért; ebből 1085 lejt adott az állam, ennyi a támogatás. Az előző készülékem 9800 lejbe került, két évet tartott. A mostanival már nagyjából 30 alkalommal mentem vissza, hogy módosítsuk a beállításokat: nem azért, mert rossz, hanem mert sokat tud – magyarázza. – Úgy kell elképzelni, mint a koncerteken a vezérlőpultot, csak ez digitálisan, számítógépen működik. Van vagy húsz sáv, azokat próbáljuk együtt beállítani a szakcég emberével. Időigényes dolog, mert a hölgy nem tudhatja, hogy engem mi zavar, vesszük egyenként a magas hangokat, mély hangokat, mindenféle frekvenciát. Nem mindig tudom előre, hogy mit érünk el, de az egyik ilyen szeánsz után felírtam, hogy mi mindent hallottam, amit azelőtt nem: például azt, ahogy a macska ropogtatja a tápját. Erre a macerára azonban nem mindenki hajlandó, főként az idősebb embereknek nincs türelmük vagy szakértelmük, hogy megkínlódjanak a beállításokkal. Én azonban nem akarok ebbe a csapdába esni, így hát sűrűn járok a műszerészhez, mert élni akarok, amilyen jól csak tudok.

A környezet, a társadalom azzal tud segíteni a halláskárosultakon, ha türelmes és elnéző – feleli Pusztai Miklós arra a kérdésre, hogy az orvosi és más szakemberi ellátáson túl mit lehet tenni a nagyot hallók életminőségének javításáért. Sajnos e téren rosszak a tapasztalatai, az emberek többsége véleménye szerint legalábbis közömbös, nem törődik azzal, ha valakinek a gyenge hallása miatt akadnak nehézségei. Hangsúlyozza: ő nem tud a hallókészülék használatánál többet tenni magáért, a munkatársak, barátok azonban beszélhetnek hangosabban, tagoltabban a rosszul hallókkal; a háttérzajok kiküszöbölése is sokat javíthat a kommunikáción, kiabálni azonban nem kell, az is zavaró. Végül így összegez: jó lenne, ha az emberek nyitottan közelednének azokhoz, akiknek nehézségeik vannak, és megpróbálnák megérteni őket.