Keresek egy fontos papírt a feneketlen fiókban, és persze hogy minden előkerül, csak pont az nem. Legalábbis egyelőre. De legyen, akkor végre újra rendet rakok, ami azzal kezdődik, hogy mindent kirámolok. Halomban körülöttem az, ami elfér egy feneketlen fiókban. Akad ott többéves (kifizetett!) számla és számottevő egyéb kacat, amelyekről végre úgy döntök, hogy nem tartogatom tovább, arra gondolva, hogy egyszer még jó lesz valamire. Hadd ne soroljam, hogy mikkel vagyok körülvéve!
Én is meglepődöm, és elkezdem kíméletlenül kiszórni a kacatot. Viszont előkerülnek igazi kincsek is. Például mindenféle fénykép, ezeket félreteszem. Miután a rendrakás végére jutok, és tele egy zsák a kidobnivalóval, sorra nézem a fényképeket. Mindig nagyon szerettem fényképeket nézegetni, és kedvet kapok a többit is előkeresni innen-onnan. Pár album is akad abból az időből, amikor még fényképezőgéppel oldottuk meg a kattintgatást. Utazásokról, gyermekekről és sok minden egyébről külön-külön, gondosan összerakva megannyi emlék. Eszembe jut, hogy milyen élvezettel fényképeztem mindent és mindenkit is, majd válogattam, és maradt, aminek maradnia kellett. Amióta már telefonnal is lehet ezt művelni, ritkábban teszem. A régi képek közül igen sok azt mutatja, hogy legtöbbször én voltam az elkövető, mivel kevesebb alkalommal vagyok lencsevégre kapva, mint mások. És az az igazság, hogy azokat a régi képeket, amelyek albumokban vagy fiókok mélyéből, dobozokból jönnek velem szembe, valahogy szívesebben nézegetem, mint a telefonomon, laptopomon felgyűlteket. Lehet, hogy mégiscsak őskövület vagyok, hiába kapálózom ellene? Nekem a fénykép az, amit a kezembe vehetek. Persze, azt őskövületként is tudom, hogy bármilyen fényképet két perc alatt a kezembe vehetek, de valamiért mégis ritkán használom vagy igénylem ezt a megoldást. Utoljára akkor tettem, amikor a tizennyolc évét betöltő gyermekemnek raktam össze egy albumot első perceitől. Sok jó fotót találtam a „galériában”, amelyekről meg is feledkeztem, mert nem dobja ki őket semmiféle fiók, doboz, kézzel fogható album. Nem néz szembe velem a hűtőmágnes mögül. Jó sok ideig nosztalgiázok az előkerült képekkel, jólesik nagyon. És mielőtt már rászánnám magam arra, hogy valamelyik percben a másként készült képekből is kézzelfoghatóvá varázsoltatok párat, elém villannak azok az idegen fényképek, amelyek különböző helyeken kerültek hozzám. Színházi kelléktárban, lomtalanításkor, garázsvásárban, ócskapiacon. Megannyi valamikor valakiknek fontos pillanat, emlék. Emberek, akik közül feltehetőleg már sokan nem élnek. Akiknek a fényképét csak érdekességből vagy a keret miatt vásárolja meg valaki potom pénzért. Remélem, persze, hogy még sokáig őrizni fogják az én, a mi emlékeinket azok, akik majd megteszik, de egyszer… Míg a világ nem lehet halomra gyűjteni és megtartani a sokgenerációs „kacatot”. És mi lesz a sorsa az üknagyapám, a dédnagyanyáim fotóinak, akik a régiségeim közül néznek rám? Bár ők hozzám tartoznak, mégis csak érdekességből vannak kitéve. Pedig milyen életek milyen pillanatait őrizhetik! Hát, ilyenek jutottak eszembe a fényképek nézegetése közben. Hogy mikből lesz, ha lesz, kézzelfogható valami, még nem döntöttem el.
A fiókban rend van, és a fontos papír is megkerült.
Képünk illusztráció. Fotó: Pixabay