Azt is tudjuk, hogy kapcsolatainkban érdemes egész emberként részt vennünk – ami azt jelenti, hogy tisztában vagyok magammal, értékeimmel/hibáimmal, és hogy úgy működtetem a kapcsolatot, hogy az adok-kapok egyensúlyban maradjon. Hiszen egészséges kapcsolatot fenntartani csak úgy lehet, ha én magam is érzelmileg stabil és nyitott vagyok mind a magam, mind a másik igényeire. Ha már „kész” vagyok, akkor jöhet(ne) a társ.

Arisztotelész fogalmazta meg, hogy „az ember természeténél fogva társas lény”, és ez így van azóta is. Hiszen bármilyen jól működjék az ember egyedül, mégiscsak akkor igazán lehet teljes, ha van, akivel megosztania magát, örömét, bánatát. Tovább folytatva a fenti idézetet: „csak másokkal szövetségben élhetünk teljes életet”. Bármit magunkénak tudni, legyen az tárgyi dolog vagy belső erény, tulajdonság, tehetség, annak igazi értéke akkor mutatkozik meg, ha meg tudjuk osztani mással is. Valójában azért is „kaptuk” tehetségünket, erényeinket, hogy ezt használva elősegítsük a világban a szép, a jó növekedését.

Napjainkban nehezen találhatjuk meg a biztonságot, amikor dúl az önzőség, a versengés, a háború. Éppen ezért ne tartogassuk kincseinket magunkban, ne zárjuk be szívünket, hiszen érzéseink, sebezhetőségünk felvállalásával megmutathatjuk, hogy az élet értelme a szeretet. Legyünk bátrak őszintén szeretni, és hagyjuk, hogy szeretve legyünk, mert ezzel a „kockázattal” haladva, biztosak lehetünk, hogy amit adunk, az megtérül, és azok a társak ránk találnak, akik ugyanígy éreznek. Amikor már mellettünk van, nemcsak megértjük, hanem meg is éljük a szólás igazságát, miszerint „párosan szép az élet”, ugyanis ha megosztod, amid van, azáltal gazdagabb leszel.

Keresztes Erika bizalmi tanácsadó