Erős, bizony minden szintet megugró erdélyi magyar irodalmunk legújabb regénye* nem többet és nem kevesebbet akar, mint megbontani a megbonthatatlant: a székelység mindenhatóságába vetett hitet, a sztereotípiák egyfajta felszámolását. Anti-regény ez, s annak bizony jól sikerült.
Zsidó Ferenc nem tartozik azon prózaírók közé, akik évente, félévente asztalra helyezik betűhalmazukat. Tőle már megszokhattuk: nem sieti el a prózát, így a próza sem őt. Előző regénye, a jól sikerült Huszonnégy 2017-ben jelent meg, a Gutenberg Kiadó gondozásában, 2021-ben „becsúszott” egy kritikakötet is, Trendek és elhajlások címmel, a Lector Kiadónál. A 2024-es A fák magukhoz húzzák az esőt jól kiérlelt mű tehát, idő volt rá bőségesen.
Mert érlelni kell egy olyan regényt, amely a székelységgel, sőt, a székelység mindennapjaival foglalkozik. Érlelni kell, mert a mioritikus látásmód mellett van egy erős nyelvezet is, mellyel rendesen megküzdött már Tamási Áron is. Napjainkban is vannak követői, egészen jelesek is (például Muszka Sándor, Sántha Attila), de általában közepesre vagy gyengécskére sikeredik az írások többségének székely beszélye, nem is csoda, hiszen ahány falu, annyi tájszólás, nyelv. A vak is láthatja, aki ilyen regény megírásába vágja pennáját, annak készülnie kell, nem elegendő fellapoznia egy székely szószedetet. Szerzőnket szerencsére nem kell félteni: néprajzi végzettséggel rendelkezik, doktorált is belőle (azóta sem értem, mit lehet mondani a kapanyélről, hogy doktor lesz tőle az ember).
Tamási nyomán eléggé megdicsőült a székely ember, talán tabu kimondani, de én megteszem, miért is ne: a székely az, aki pálinkával kezében, csizmaszárat veregetve átkozza Trianont, asszonyt ver, gyermeket nem sokra tart, és bölcs, illetve bőcs, amolyan rusztikus, mohás kunyhóval, faházzal, fafaragvánnyal, lóval, ganyédombbal, medvével, székely harisnyával.
Pedig a valóság teljesen más.
Ebbe a valóságba mártja pennáját a szerző, írja merészen az anti-székely regényt. Főszereplője, Désági Antal úgymond városi kihívásokkal küszködő egyén, aki gondol egyet, s beköltözik (a szülői figyelmeztetések ellenére) nagyapjáék falusi házába. A semmibe, mondhatni, mert Anti csak hiszi, hogy ért a falusi dolgokhoz, a valóság alaposan bizonyítja ennek ellenkezőjét. 354 oldalon át mutatja be Anti kínlódását (kénlódását?) és átalakulását a szerző.
Azonnal jegyezzük meg, a szépen kivitelezett, olvasói szemnek kellemes regényben nincsenek üresjáratok. A népes dolgokban való járatosságát már említettük. Ami ennél is fontosabb: a szerző nem ítél el semmit és senkit. Felsorol, és mindegyik felsorolását okkal teszi. Okkal „küldi” Antit a faluba: lerombolja a székely romantikát. Zsidó Ferenc megmutat és bemutat, módszeresen. Módszeresen teszi karakterét olyan helyzetekbe, melyek akár metaforikusak is lehetnének, ám nem azok! Valóságtartalmuk sokkal fontosabb holmi metaforánál. Például a nagyapa egykori barátja hibásan veri meg a kaszát – remek érzékeltetése ez annak, hogy ezek az emberek nem mindenhatóak. Tömve van ilyen írói remekelésekkel a regény. Például egy kicsit sokat fogy a pálinka, sőt: mindenhol ott a pálinka. Amikor disznót, kecskét vágunk, vagy fát, netán takarni megyünk vagy szénát behozni. Mindenhol ott az alkohol – ami ekkora mennyiségben már komoly probléma, ne hallgassuk ezt el.
Tehát módszeresen. Anti megtanul tejet hozni a szomszédtól: olyan edényben kell azt, amiből ki lehet mosni a zsírt, műanyag flakonból aligha. Megtanul kaszálni, fát vágni, erdőt járni. De még a helyét is megtanulja a faluban, ahol bizony megoszlanak az erőviszonyok, elsősorban mindenki a maga háztájékát nézi. Ez a világ messze nem igazságos, igaz, nem is hazug, egyszerűen a maga javát nézi.
Az a világ, amit Anti elképzelt magának, már nem létezik. S ha létezik is, a székelyek is inkább megpróbálnak kievickélni belőle. Kell az a fürdőszoba. Tisztességgel kell eltemetni a holtat, hát elmennek temetésére, de öt perc után már a termésről folyik a szó. A tor elmaradása sokáig szóbeszéd lesz, nem a tisztesség, hanem inkább az ingyenebéd miatt. Lehetne folytatni, de hagyjuk inkább a regényre, teszi az sokkal élvezetesebben.
A szerző valójában egy halódó világot mutat be a maga furfangjaival. Sok helyen nevetős, máskor elgondolkodtatós. Annyi bizonyos: a világ folyása előre mutat, ezt tudja a székely is. Azért még átveri a vadromantikát kergető magyarországit, mert pontosan tudja, ki fogja fizetni az a szép fafaragványt, mert szégyell másként tenni. Jól is teszi, valamiből meg kell élni…
Zsidó Ferenc új regénye nem csupán szerkezetében, narrációjában, küllemében jó, hanem abban is, hogy elmondja: ne éljünk a vadromantika világában. Falun élni valójában kemény munka, ezt csak azok képesek csinálni, akik ott születtek, ott is maradtak. Egyre kevesebben vannak. A város, a külföld, a könnyebb megélhetés úgy húzza magához onnan a fiatalságot, mint a fák magukhoz az esőt.
Miklóssi Szabó István
* Zsidó Ferenc: A fák magukhoz húzzák az esőt. Gutenberg Kiadó, 2024.
A könyvet bemutatják szombaton 17 órakor Sepsiszentgyörgyön a Sepsi Arénában a SepsiBook részeként. A szerző beszélgetőtársa Miklóssi Szabó István.
