Grecsó Krisztián Lányos apa című kötete adta a SepsiBook utolsó napja közönségtalálkozójának alapját. Csak a fundamentumot, mert a kortárs magyar irodalom egyik legkönnyebben szerethető írója és Vincze Bence kultúraszervező beszélgetése túlmutatott azon. A vasárnap délben telt házat vonzó kötetlen párbeszéd során szóba került anya, apa, gyerek, nagyszülő, volt és jövendő álmok, a család nemzedékeken átöröklődő fájdalmai, és ott rejtőzött annak reménye is: talán a pódiumon ülők, talán a közönség soraiban levők közt akadnak olyanok, akik nem lesznek gyermekeik legnagyobb traumái.
A kötet valójában jól összeállított, három részre tagolt cikkgyűjtemény. Annak idején egyáltalán nem volt biztos, hogy létrejönnek ezek az írások – árulta el Grecsó Krisztián. A Nők Lapjának felkérését, ha nem is utasította el azon nyomban, de egy kicsit félrerakta, mert nem értette, miként nyúljon a témához. Lányáról „pletykálni” nem akart, olcsó magazinos színvonalnak tartotta volna kiadni a kicsi titkait. Mint olyan sokszor, ismét az élet adta meg a választ, miként és miről írhatna úgy, hogy az irodalmi értékkel bíró és elgondolkodtató is legyen.
A koronavírus-járvány bezártsága miatt szülei az általánosnál csak jóval később ismerték meg unokájukat. A gyerek bemutatását követően édesanyja diszkréten vonta félre, hogy elmondhassa, nagyon elrontja a gyereknevelést. „És akkor elkezdte mondani, hogy szerinte az apa szerep mit jelent. Hogy az apa a tőkesúly ebben a nagyon-nagyon ingatag ladikban, amelyet családnak nevezünk, és hogy az apa tekintélyének kell azt összetartania. Vagyis, fogalmazta meg a gondolatait: egy apa nem mutathatja ki az érzéseit. Ott állt előttem ezer év, finoman fogalmazva ezer év paraszti tradíciója. Én ebben a tradícióban nőttem föl. Parasztgyerek vagyok; nagyon sok minden, még most is onnan hozott rutinok keretezik a napjaimat. De azért egy perc alatt végiggondoltam, hogy vajon én ezt a mintát képes vagyok-e továbbvinni mint szülő. Még ha értem is az igazságát… Egy perc gondolkodás után rájöttem, hogy nem. Nekem totál reménytelen ez a minta. Úgyhogy mondtam, hogy ne haragudj, de én nem fogom, ez nem megy, nem megy. Erre akkor rám olvasott egy jóslatot, hogy akkor viszont készüljek föl, hogy semmi tekintélyem nem lesz a gyerek előtt. Mondjuk, ez legalább bejött” – osztotta meg Grecsó Krisztián. Ennek nyomán döntötte el, hogy mégis vállalja a Nők Lapja felkérését, mert most már érti, hogy miről akar beszélni: azokról a tradíciókról, melyek szülőkként továbbvihetők, melyek nem vihetők tovább, milyen örökségeket cipelünk.
És arról is szólnak a tárcák, hogy a hétköznapi életben elő-előmerészkedő ösztönös mozdulatok miként hatnak a mi életünkre – és a ránk bízott gyerekekére. Szereted-e a párod, aki azáltal, hogy apává tett, véglegesen megváltoztatta életedet? Tudjuk-e gyerekünket úgy is feltétel nélkül szeretni, ha ő másként látja a világot, mint mi? Tudunk-e önmagunknak megbocsátani, letenni, s nem tovább örökíteni azokat a terheket, amelyeket oly rég magunkkal cipelünk?
Igen, ez a könyv kilóg életművéből – ismerte el Grecsó Krisztián –, s fontolgatták is a Magvető Kiadó illetékeseivel, hogy a többi kötettől elhatárolják, megjelenítése tipográfiailag más lesz, aztán mégis maradt minden a régiben: hátha kicsit meg tudják lepni a gyanútlanabb olvasót.
