Az elnök elmondta: a román állam a pénzügyminisztérium által a kézdivásárhelyi bíróságon 2019. augusztus 29-én iktatott keresetével kérte a 2002. 12. 20./1957-es és a 2005. 01. 10./41788-as számú ingatlanjogok, valamint az ezzel kapcsolatos tizenegy helyi vagy megyei bizottsági határozat, továbbá négy birtokba helyezési jegyzőkönyv érvénytelenségének megállapítását. Az első tárgyalásra 2019. október 22-én került sor. A felperes a keresetben lényegében azt állítja, hogy a két ingatlanjog kiadása – 2571,3 hektár erdei növényzettel borított területre és 44,48 hektár legelőre és rétre vonatkozóan – törvénytelen módon történt, ezért a tulajdonjogok és az azokat megelőző döntések és dokumentumok semmisek. A felperes álláspontja szerint az érvénytelenségi okok arra hivatkoztak, hogy a területek a kommunista hatalomátvétel idején nem voltak a közbirtokosság tulajdonában, mivel a közbirtokosság tulajdonát képező területeket az Erdély, Bánát, Krassó és Máramaros agrárreformjáról szóló 1921. július 30-i törvény (Hivatalos Közlöny – 1921. július 30/93. szám) értelmében kisajátították, a közbirtokosság pedig méltányos és előzetes kártalanítást kapott.

A bíróság sok mindent figyelmen kívül hagyott

A Láros Közbirtokosság szerint a bíróságnak ellenőriznie kellett volna a felperes által felhozott érvénytelenség okát, azt az állítást tehát, hogy a szóban forgó földterületek a kommunista hatalomátvétel idején már nem voltak a közbirtokosság tulajdonában, mivel az erdőket az 1921. július 30-i törvény rendelkezései alapján kisajátították. Más szóval, a bíróságnak meg kellett volna vizsgálnia, hogy az erdélyi, bánáti, krassói és máramarosi agrárreformról szóló 1921. évi törvény rendelkezéseinek megfelelően történt-e a kisajátítás és a megfelelő kártalanítás kifizetése. Ezt a szempontot egyetlen tárgyaláson sem kérdőjelezték meg – bár észrevételeikben és pontosításaikban az alperes ügyvédjei rámutattak erre –, mintha minden a legnagyobb rendben és törvényességgel történt volna. A felperes által benyújtott kereset indokolásában szereplő dokumentumok gondos áttekintése rávilágít az 1921. július 30-i törvény hiányosságaira és téves, elsietett alkalmazására a közbirtokosság tulajdonában lévő, erdős növényzettel borított terület kisajátításának szándékával kapcsolatban. Pál István elnöknek nem állt szándékában bemutatni az 1921. július 30-i törvény helytelen alkalmazásával kapcsolatban feltárt összes szabálytalanságot, ami a Láros Közbirtokosság tulajdonában lévő, erdővel benőtt terület kisajátításának szándékát illeti, csak három olyan szempontra utalt, amelyet fontosnak tartott az olvasók figyelmébe ajánlani.

Az első szempont a Kézdivásárhelyi Kisajátítási és Tulajdonjogi Bizottság 1923. november 8-i 123. számú határozatára vonatkozik (az okiratra újra és újra hivatkoznak, ez még mindig szerepel a felperes által benyújtott dokumentumok között). A határozat úgy, ahogy az meg volt fogalmazva, nem tartalmaz semmiféle rendelkezést a kisajátításról, csak azt állapítja meg, hogy Ozsdola községnek 5250 hold (3021 hektár) erdőre lenne szüksége, de a kataszteri lap alapján a bizottság megállapította, hogy a község 8172 hold (4702 hektár) erdővel rendelkezik, azaz 2922 hold (1681 hektár) többlettel, így nincs szüksége egy másik erdőrész „kiosztására”. A községi legelő kapcsán a határozat megállapítja, hogy a községnek 3615 holdra (2080 hektárra) van szüksége, és mivel a községnek már van 678 hold (390 hektár) községi legelője, további 2922 holdra (1681 hektárra) van szüksége, amit a 2922 hold községi erdő többletéből „rendelnek ki”. Ehhez hozzáadódik 15 hold (8,6 hektár) erdő, amelyet az 1922/1. számú határozattal Nemes gróftól már kisajátítottak.

Ozsdolai erdő

Érdemes kihangsúlyozni, hogy az 1923/123-as számú határozat a Nemes gróf tulajdonában lévő 15 hold erdőn kívül semmilyen erdőterületet nem oszt ki Ozsdola községnek, csak azt jegyzi meg, hogy a község már rendelkezik 8172 hold (4702 hektár) erdővel. A logikus következtetés az lenne, hogy a községi erdő kisajátítására az 1923. november 11./123-as számú határozat előtt került sor – ha egyáltalán sor került rá –, mert csak így magyarázható az a tény, hogy a Kisajátítási és Tulajdonbaadási Bizottság megállapíthatta, hogy a község ekkor 8172 hold erdő birtokosa volt. A 8172 hold (4702 hektár) közösségi erdő kisajátításáról szóló elsődleges határozat nem létezik – vagy ha létezik is, ezt a felperes nem nyújtotta be. A közbirtokosság által a községnek kiutalt 5250 hold (3021 hektár) erdőterületet kisajátítottnak nyilvánították, a holdankénti árat 100 lejben állapítva meg. Ugyancsak kisajátítottnak nyilvánították a közbirtokosságtól a községi legelő kialakítása céljából elvett 2922 holdat (1681 hektárt), a holdankénti árat 50 lejben szabva meg.

A megyei bizottság 1924/345-ös számú határozatában az áll, hogy az első bíróság helyesen járt el, amikor kiszámította az Ozsdola község számára az erdő és legelő létesítéséhez szükséges területeket, és jól alkalmazta azt, „kiosztva” számára a közbirtokosság erdeit. A probléma továbbra is megoldatlan marad, mivel az 1923/123-as számú határozat csak azt állapította meg, hogy Ozsdola község 8172 hold (4702 hektár) erdővel rendelkezik anélkül, hogy ezt a területet kiosztotta volna.

A második szempont a méltányos és előzetes kompenzációra vonatkozik. A Sepsiszentgyörgyön működött Háromszéki Kisajátítási és Visszaszolgáltatási Megyei Bizottság 1924. július 29-i 345. számú határozatával az Ozsdolai Közbirtokosság és a falusi küldöttek fellebbezését mint alaptalant elutasította, és az Ozsdola községnek a községi erdő létesítésére kijelölt 5250 hold (3021 hektár) erdőért járó kártérítést 100 lej/hold, a községi legelő létesítésére kijelölt 2922 hold erdőért pedig 50 lej/hold összegben állapította meg. A Háromszéki Megyei Mezőgazdasági Tanács által a Központi Osztályozóházon belül készített jelentés (szám és dátum nélkül) az Ozsdolai Közbirtokosság tulajdonában lévő 8172 hold (4702 hektár) kisajátítási árát 644 100 lejben számította ki és állapította meg. Ennek az összegnek a 80 százalékát, azaz 515 200 lejt a kézdivásárhelyi telekkönyvi bíró nevére a Letéti és Felajánlási Házban vezetett állami számlára kellett befizetni, a fennmaradó 20 százalékot, azaz 128 900 lejt pedig a kisajátított erdő végleges kimérése után fizették volna ki. A Mezőgazdasági és Földművelésügyi Minisztérium Jelzáloghitel Osztályának 1930. március 31-i 72724. számú címzésével a kézdivásárhelyi telekkönyvi bíróhoz a következőket nyújtották be: az 1930/55555-ös számú nyugtát 536 900 lejről, az Ozsdolai Közbirtokossághoz tartozó 8712 holdnyi erdőterület kisajátításáért.

A per végén eldől, kié lesz a zöld arany

Történt-e vagy sem kisajátítás?

A Kézdivásárhelyi Vegyes Bíróság 1930. októberi 3671. számú határozatával a bíróság telekkönyvezési osztálya „saját kezűleg rendeli el”, hogy a kisajátított tulajdonos, Ozsdola község vegye át az 1930. évi 55555 és 56556 számú nyugtákat, felszólítva a községet, hogy egy éven belül, a határozat jogerőre emelkedésétől számítva, jelenjen meg a nyugták átvételéért. Az Ozsdolai Közbirtokosság a Háromszéki Megyei Bizottságnak az 1924/345-ös számú kisajátítási és tulajdonba helyezési határozata ellen fellebbezett a Brassói Fellebbviteli Bíróságnál. A Brassói Fellebbviteli Bíróság 1932. november 9-én keltezett 1599. számú határozatával a kártalanítás összegére vonatkozó fellebbezést elfogadta, így a községi erdő létesítésére kisajátított 5250 hold (3021 hektár) erdő kisajátítási árát 1000 lej/hold fában és 800 lej/hold földterületben, a községi legelő létesítésére kisajátított 2922 hold (1681 hektár) erdő kisajátítási árát pedig 400 lej/hold földterületben és 20 lej/hold faanyagban állapította meg.

Mellékesen emlékezni kell arra, hogy a Brassói Fellebbviteli Bíróság határozata sem vette figyelembe az Agrárbizottság 1925/935-ös számú határozatát a 2922 hold (1681 hektár) erdőterület 2600 hold (1496 hektár) kivágott erdőterülettel való kicseréléséről. A kisajátítási ár értékének a Mezőgazdasági és Földügyi Minisztérium Jelzáloghitel Osztálya által a Brassói Fellebbviteli Bíróság 1932/1599-es számú határozata alapján történő újraszámítását követően az állam által e kisajátításért fizetendő teljes összeg 10 673 628,85 lej volt. Ebből levonták azt az 536 900 lejes összeget (1930/55555-ös számú nyugta), amelyet az állam már az ideiglenes kifizetés alkalmával felszámolt, így maradt 10 136 782,50 lej kifizetendő összeg.

Ezt az összeget a Letéti és Feladóhivatalnál helyezték letétbe az 1933/83448-as számú elismervénnyel, amelyet továbbítottak a területi bíróság telekkönyvezési osztálya bírójának azzal a céllal, hogy azt átadja az erre jogosultaknak.

Alapfokon a kézdivásárhelyi bíróság hoz ítéletet

Nyugta készült, de volt-e kifizetés?

A „méltányos és előzetes kártalanítással” kapcsolatban a legfontosabb szempont az, hogy nincs semmiféle bizonyíték arra, hogy a nyugtákat átadták volna az Ozsdolai Közbirtokosság elnökének vagy képviselőjének. A „kötelezi a kisajátított tulajdonost a nyugták saját kezű átvételére” megfogalmazás nem jelenti a nyugták tényleges átadását, mivel a tulajdonost felkérték, hogy a határozat keltezésétől számított egy éven belül jelentkezzen ezek átvételére. Mivel egy jelentős összegről van szó, a nyugtákat bizonylattal (jegyzőkönyvvel stb.) vagy legalább az átvételt igazoló aláírással kellett volna átadni.

Az utolsó szempont, amelyre utalni szeretnék – mondotta a közbirtokosság elnöke –, az a 4180. és 1174. számú ozsdolai telekkönyvekre vonatkozik, amelyeket még a tulajdonjog megállapítása előtt állítottak ki a Láros Ozsdolai Közbirtokosságból Megmaradt Tulajdonosok Egyesületének. A Kormányzótanács 1919. január 14/27-i 1. számú rendeletének (Hivatalos Közlöny 1919/6-os szám) 1. cikkelye Erdélyben hatályban tartotta az 1918. 10. 18. előtt kiadott összes jogszabályt mindaddig, amíg azokat más jogszabállyal hatályon kívül nem helyezték, így az 1870. február 5-i 264. számú igazságügyi minisztériumi rendelettel Erdélyben végrehajtott telekkönyvi eljárásról szóló rendelet rendelkezései hatályban maradtak. Egy ingatlanra vonatkozó tulajdonjog csak a telekkönyvekből való törléssel szűnik meg. Az ingatlanon fennálló tulajdoni jogokat kizárólag telekkönyvezéssel alapítják meg és ruházzák át. Csak a telekkönyvbe való bejegyzést követően válik az ingatlan annak a személynek a tulajdonává, akinek javára azt kiállították. A telekkönyvnek mindig tartalmaznia kell az ingatlan valamennyi ténybeli és jogi viszonyát, mert különben ami a telekkönyvben nem látható, az jóhiszemű harmadik személyekkel szemben nem érvényesíthető, velük szemben nem hatályos, és jogilag nem létezőnek minősül. Nem véletlen, hogy az 1921. évi földreformtörvény 66. paragrafusának 2. bekezdése kimondja: „A földbíró elrendeli, hogy a földhivatal jegyezze fel a kisajátítást minden olyan tulajdonos esetében, aki a jelen törvény értelmében kisajátítás alá esik”. A telekkönyvi kivonatokat vizsgálva a B. pont – birtoklapok alatt csak egy tulajdonos szerepel: „a fenti ingatlanok osztatlan tulajdonában maradt tulajdonosok a szegregációt követően”, az 1931/5160 (4180-as számú telekkönyv) határozat szerint, illetve „B l-től B 1966-ig kisajátítási joggal rendelkező társtulajdonosok”, az 1935/51. és az 1935/217. (1174-es számú telekkönyv) határozatok szerint. A román állam nem szerepel a tulajdoni lapon.

Egyetlen bírósági tárgyaláson sem kérdőjelezték meg az 1921. évi erdélyi, bánáti, krassói és máramarosi földreformról szóló törvény rendelkezéseinek betartását. A per kezdete óta eltelt több mint négy esztendő alatt a tárgyalások elsősorban az ügyben elrendelt szakértői jelentéssel kapcsolatban folytak, azzal a céllal, hogy azonosítsák a 2002/1957-es számú és a 2005/41788-as számú tulajdoni lapokon szereplő földeket, valamint beazonosítsák az 1921-es agrárreform alapján végrehajtott kisajátításokkal érintett földeket a tulajdoni lapokon szereplő földekkel kapcsolatban, valamint a szakértői jelentés kiegészítésével. Amikor már úgy tűnt, hogy alapfokú ítélet születik, 2023. április 24-én jött a nagy meglepetés: az ügyet addig tárgyaló bírót Brassóba helyezték át.

Azután az újonnan kinevezett bíró elejétől kezdte a bizonyítási eljárást...