Örül annak, hogy írót avatnak, ráadásul sepsiszentgyörgyi szerzőt, és annak is örül, hogy olyan könyvről van szó, amely élet és irodalom mezsgyéjén halad végig érzékenyen és érzékletesen – mondta elöljáróban Szonda Szabolcs, a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója Tankó Andrea A ránc gyermekei című könyvének szerda délutáni bemutatóján a könyvtár Gábor Áron-termében, ahol Szabó Eszter, az Okulusz podcast vezetője faggatta a szerzőt népes közönség előtt.
Az ilyen tematikájú könyvekre szokták mondani, hogy az élet diktálja a szerzőnek, amit ír, de tudjuk, hogy ez azért nem elég ahhoz, hogy egy könyv megszülessen – mondta az igazgató, majd kijelentette, hogy nagyon sajátos stílusú, érzékeny és figyelmes szerzőről van szó, aki úgy viszi át prózába az általa látottakat, hogy magával ragadja az olvasót.
Szabó Eszter elöljáróban röviden bemutatta a szerzőt, aki magyar nyelv és irodalom, komparatisztika, majd szociális munkás szakon végezte egyetemi tanulmányait Kolozsváron, és több éve szociális munkásként dolgozik, jelenleg Budapesten. Mint megtudhattuk, a munkája során átélt élményeit dolgozta fel első kötetében, melyből fel is olvasott egy részletet, még a beszélgetés elkezdése előtt.
Hogyan formálnak át téged ezek a sajátos helyzetek, melyekben nem lehet általános igazságokat kijelenteni? – hangzott el az első kérdés, mely Tankó Andrea szerint a választ is magában foglalta: nem lehet általános igazságokat kijelenteni, ő maga legalábbis azt tanulta a munkája során, hogy minden igazság egyedi, a valóság mindig átformálja az előítéleteket.
De vajon kiválthatja-e azt az olvasóból egy szépirodalmi alkotás, hogy ne csak sajnálja a történet szereplőit, hanem megváltoztassa a hozzáállását? – kérdezte ezután Szabó Eszter, mire a szerző bevallotta, hogy nem az volt az elsődleges célja, hogy hatást érjen el, hanem az, hogy kifejezze az érzéseit, láttassa azokat a sorsokat, amelyeket ő látott, de természetesen úgy gondolja, hogy hatással van ránk mindaz, amire nyitottak tudunk lenni. Bevallása szerint a kötet úgy született meg, hogy a hátrányos helyzetű emberek mellett átélt élményei utólag addig munkálkodtak benne, amíg talált egy formát, mely által fel tudta dolgozni ezeket. A történetek tehát véletlenül kerültek a látószögébe, de amint később elhangzott, jelenleg tudatosan készít mélyinterjúkat fiatalon anyává vált roma nőkkel azzal a céllal, hogy azokat novellákká formálja át.
Szabó Eszter szerint az ilyenfajta kötetekkel megeshet, hogy „katasztrófaturista irodalommá” válnak, hisz „az ember szeret mások nyomorával táplálkozni”, de Tankó Andrea mindig partnerségi pozícióra törekedett az általa bemutatott emberekkel, és az volt a célja, hogy egyéni arcokkal, sajátosságokkal töltse ki az abortusz, szegénység, kirekesztés stb. címszavakat. Mindezt pedig jó ízléssel és művészi érzékkel tette, nem konkrét helyzetekben mutatta be például a családon belüli erőszakot, nyomort, inkább csak érzékeltette azt természeti képek, gondolatfoszlányok, lelkiállapotok által. Hangsúlyozta, hogy a különböző történetek felidézése során nem egy bizonyos helyszín bemutatására törekedett, inkább az általános előítéletekkel szembeni dühét és tehetetlenségét próbálta kifejezni. A kötet elsősorban nem a hátrányos helyzetű emberekről szól, inkább a mi hozzájuk való viszonyulásunkról.
A beszélgetés során egy másik novellát is felolvasott, és több nézői kérdésre is készséggel válaszolt a szerző. Egyfajta ars poeticaként fogalmazta meg: „azt szeretném, hogyha minden emberben csak az embert látnánk, bőrszíntől, társadalmi helyzettől, mindenféle külsőségektől függetlenül”. Az elfogadás ugyanis nem a közöttünk lévő általános különbségek felszámolását jelenti, hanem partnerségi odafordulást, egyének hangjának a meghallgatását.
