Nemes Levente, a színész nem pusztán versmondó, szavaló, előadó, hanem összetéveszthetetlen jellegiséggel – országosan és határainkon túl is ismert és elismert – előadóművész. Rangját húszéves küzdelemben vívta ki. Első szavalóestjein Illyés Kingával lépett fel a marosvásárhelyi színház művészeként (1966, 1967). A verskedvelők már akkor megjegyezték a nevét: „betoppanása” esemény volt. (...)

A nyersanyag, amellyel Nemes Levente dolgozik, a szó, a hang. Nemcsak elfogadja, hanem tiszteli is a választott szöveget. Igen gondosan artikulál, árnyal, emel ki – hangsúlyokkal és szünetekkel – szavakat, szövegrészeket. Ami oly ritka pódiumainkon, minden szava önálló tartalmi egység, melyet érteni lehet és kell, leküzdve a szavak torlódásakor, felgyorsulásakor az ejtés nehézségeit.

A kimondás Nemes Leventénél egyben értelmezés is. A szövegben és a szöveg mögött olyasmiket hallat meg és láttat meg, amihez olvasókként nincs szemünk és fülünk. A szavak tehát nemcsak azt jelentik, ami bennük, hanem azt is, ami gazdag és többrétegű valóságként mögöttük van. Ily módon válik az előadóművész az író alkotótársává, nemcsak felidézi a szöveget, hanem jelenünk tükrévé is teszi, kiemeli időbeli nyugalmi állapotából, s a mai ember problémavilágához igazítja.

Veress Dániel: Arcképvázlat egy előadóművészről (részlet)

Nem azért szeretem Nemes Leventét, mert eljátszotta Kossuthot, Dózsát, Bethlen Gábort (bár ezért is szerethetném...). Sokkal kedvesebb számomra ő a Vak szerepében, az Ilja prófétában – ahol rá, a társaság legöregebb és legkiszolgáltatottabb tagjára hagyják a kereszt cipelését. És A csodában – az Énekes madár legújabb sepsiszentgyörgyi változatában –, ahol többek közt Tamási Áronként jelent meg a színen. E szerepben is sokkal rokonszenvesebb volt, mint amikor a szokványosan megírt nemzeti hősökből szokványosan megelevenített nemzeti hősöket produkált. Számomra akkor jó színész, amikor emberként jelenik meg a színen, és valóban kommunikál: szót lehet érteni vele.

Zsehránszky István: Emberből a színész (részlet)

A szünetben mondta egy színész, maga is elismert verselőadó és érzékeny irodalombarát: „No, most már ez a színvonal nálunk. Jól gondolja meg ezután, aki előadóestre vállalkozik. Ennél alább nem adhatjuk...” A marosvásárhelyi József Attila-est szünetében történt. Amikor még csupán a fele-élmény alapján lehetett képet alkotni Nemes Levente és Visky Árpád teljesítményének minőségéről, arányairól. Amikor aztán a műsor véget ért, és a hosszú percekig tartó taps után felálltunk helyünkről, már kétségtelen bizonyosságként fogalmazódott meg sokakban a vélemény: nem mindennapi művészi produkció született ismét ezen a színpadon.

Nagy Pál: Eszmélet (részlet)

Kezdetben volt Nemes Levente, a színész. Emlékezetünk egész sor alakítását őrzi. Nagy gonddal, fokozott felelősségérzettel építkező, nyomatékosan mentális alkatú színész, aki rostjaiban ismerni és tudni akarja azt, amit és akit alakítani kell, nem bízván semmit ráhibázó ösztönére, színpadi rutinjára, még kevésbé a véletlenre. Jelenkori társadalmi színmű és klasszikus történelmi dráma, abszurdoidba hajló parabola és szalonvígjáték, Nemes Levente mindahányban otthonosan mozog, megtalálván a hitelesítő jegyeket minden figurához, nem kevés belső küzdelemmel teremtvén meg hősei emberileg és művészileg hiteles világát.

A hatvanas évek derekán jelentkezett Nemes Levente, az előadóművész. A színész nem magától értetődően előadóművész is. Viszonylag kevesen vannak színházainkban, akik az átlagos fölött, műalkotásként verset tudnak mondani, monodrámát tudnak előadni. Nemes Levente rengeteg törődés és vesződés során vált kiemelkedő, az országos szint élvonalába tartozó, köztársasági szinten is díjazott előadóművésszé. Rangját húszéves küzdelemben vívta ki. Sokan és sok helyütt talán elsősorban épp előadóművészként tartják számon.

A művészi önmegvalósítás számos színpadi eszközét kipróbáló Nemes Levente ezúttal harmadik szerepkörben mutatkozik be, éspedig mint rendező, egy, a századforduló idejében játszódó örökzöld francia bohózat rendezője.

Veress Dániel: Harmadik bemutatkozás (részlet)

Valóban emlékezetes alakítások, kitűnő egyéni műsorok sora jelzi egyre jobban beérő színészi pályájának állomásait. Jelenleg – kétségkívül – színjátszásunk élvonalába tartozik, és nevét Sepsiszentgyörgy határain túl is jól ismerik. Színházánál az örök tevékeny alapemberek közé számítják, ő maga mégis nagyon szűkmarkú, amikor alakításairól esik szó. (…) Ahogy fogalmaz, ahogy visszatér egy-egy mondatra, kifejezésre, az jár az eszemben, hogy ugyanez a pontosságra, megmunkáltságra való míves törekvés jellemzi a színpadon is. (…) Tépelődő, magát emésztő, örök elégedetlen és kételkedő színész. Önmagával szemben leginkább.

Horváth Sz. István: Így jöttem – Nemes Levente (részlet)

Olvasópróbákon mindig ő volt az, ő az ma is, aki nem nyugszik bele a rendezői ötlettelenségbe, abba, hogy a rendező nem magyaráz, nem értelmez semmit. Vitára provokál, szóra bír mindenkit, akit egyszer lehet. És mindenkinek sokat segít. Színházi ember a javából, döbbentem rá, persze sokkal később, amikor már én is világosabban tájékozódhattam a színház berkeiben. Azt azonban még én sem sejtettem, hogy ő ennél sokkal komolyabban foglalkozik a színházzal, hogy cikkekben is megfogalmaz a maga számára nem egy színházi vonatkozású kérdést.

Nászta Katalin: Thália erdélyi napszámosai – Nemes Levente (részlet)

A komolyság süt ki belőle, minden gesztusából, egész magatartásából vagy akár a gesztustalanságból, a mindig más-más szerepet alakító egész lényéből. Ezért van az, hogy Ünnepeltünk mindig azonos önmagával. Civilként és változó szerepeiben is. Vannak színészek, akik a színpadon szerepeikké lényegülnek át. Nemes Levente a szerepeit lényegíti át Nemes Leventévé. (Ez a különbségtétel nem minősítés, a színpadon is több irányból lehet megpróbálni közelíteni a tökéletest.) Ugyanazzal a Nemes Leventével találkozunk tehát a Dózsában, a Csillag a máglyánban, a Lear királyban, A nyugati világ bajnokában, megannyi szerepében, de ugyanaz az ember mond verset ünnepeinken vagy olvas fel cselekvési programot népgyűlésen, mint akit a színpadról ismerünk. Mert Ünnepeltünk az élet minden helyzetében azonos önmagával. Mondhatnám: önmaga szerepéből sohasem lép ki.

Nemes Levente tehát nemcsak komoly, de öntörvényűen felelős ember. Közéleti ember, nemcsak mint volt színházigazgató (akinek színháza kifejezetten és kimondottan nem politizáló, művészszínház), de mindenekelőtt belső habitusából következően. Mert polgár ő a szó legigazibb, nem közép-európai, még kevésbé délkelet-európai, hanem az igazi rousseau-i értelmében. Ebből következik, hogy a világ dolgaiba, igenis, bele kell szólnia. Ezt mi, a közönség, vagy inkább a közösség, el is várjuk tőle. Ő pedig mindig kész az együttműködésre, a neki kiosztott (vagy inkább a magának kiosztott) szerepnek megfelelően.

Gajzágó Márton: Nemes Levente 70 éves (részlet)

Erdély nagy „színészbölényei” közül Nemes Leventét tartom a legjelentősebbnek, aki a szó legnemesebb értelmében az egyik „legkorszerűbb” is: igazi erdélyi, aki úgy őrzi játékstílusában a legszebb hagyományokat, hogy továbbfejleszti azokat időszerűséggel. Aki úgy mentette meg a színházát, hogy minden döntésével lépésről lépésre igazi alkotóműhellyé varázsolta azt. Igazi úr, miközben szellemes, gondolkodó játékos „Hamlet”, azaz abszolút értelemben vehető Színházi Ember.

Darvay Nagy Adrienne: Nemes Leventéről

„Nem vagy ifjú, se vén, / De mintha csak ebéd után aludnál, / Álmodod mind a kettőt.” Hogy ismét Shakespeare-t idézzem, kedves Levente, akinek annyi drámájában játszhattál. Szerepek és versműsorok tolonganak, több mint fél évszázados ismeretségünk után megvallhatom, büszke vagyok, hogy néződ, kortársad, barátod lehettem, már csak azért is, mert Beckett általad alakított Pozzójának szavait kiforgatva, az embernek nehezére esik, ha hosszú időn át nélkülözi a hozzá hasonlók társaságát. Az Isten tartson meg, Levente! Várnak az új szerepek. Ennek, Te is tudod, nem lehet soha vége.

Bogdán László: A mi hősünk (A 80 éves Nemes Levente köszöntése) – részlet