A fotóst és a szép számban megjelent érdeklődőket Nagy-Kopeczky Annamária, a művelődési ház referense köszöntötte, majd Kovács Antal vette át a szót. Beszélt a fotózásról, a hobbi szépségeiről és nehézségeiről, amelyet ő négy éve kezdett el művelni.

Fotóiból, amelyek mind Erdővidéken készültek, hatvan darabot állított ezúttal ki, közöttük nyugalmat sugalló tájképeket, az erdő fáinak magányos szépségét, illetve magasztosságát tükröző képeket, aztán sok, mondhatni ritkaságszámba menő, Erdővidék vadállatvilágát bemutató fotót medvékkel, őzekkel, vízimadarakkal.

Elmondta, hogy ez utóbbi fotókat nem lesből készíti, hanem úgy, hogy becserkészi az állatokat, ami nem kevés időt és türelmet igényel, ugyanakkor veszéllyel is jár, hiszen ha nem elég elővigyázatos, még az őzek támadásától is tartania kell az embernek – mondta.

A képek viszont arról tanúskodnak, hogy készítőjük szereti a vadállatokat, egyik képnek például, amelyen egy medve volt látható, azt a címet adta, hogy Egy cuki barna medve portréja. Különös gondot fordít fotós túráin arra, hogy ne zavarja meg az állatokat. Emlékezett nemrég elhunyt feleségére is, aki, mint mondta, mindig bátorította fotós tevékenységét, akivel együtt bejárták Erdővidék tájait, és lélekben, emlékezetében most is mindig ott van vele fotós körútjain.

„Szép a világ, amiben élsz” – idézte végül Wass Albertet, s arra buzdított, szintén az író szavaival, hogy menjünk ki olykor az erdőbe meghallgatni, mit suttognak a fák, mit üzen az örök természet, melynek szépségeit sokan ma már nem tudjuk értékelni.