A harang jelenléte Isten jelenléte, a transzcendens világ jelenléte az életünkben, mely rendkívül sokféle módon megnyilvánulhat – kezdte igehirdetését a püspök. Amikor születtünk és megkereszteltek, harangok kiabálták bele szüleink örömét a nagyvilágba, majd ugyanígy, boldogan hirdették, hogy társra találtunk, összekötjük életünket valakiével, de akkor is ünnepet hirdettek a harangok, amikor ebből a szövetségből új életek születtek. Amikor pedig megfáradtan célba érkezik valaki, vagy derékba törötten kell elmennie, búsan szaggatja lelkünket és a teret a harangzúgás, jelezve az elmúlást. Történelmünk folyamán is végig elkísértek a harangok. Általában imádkozni hívtak, találkozni a Jóistennel, és amikor úgy tűnt, hogy mindenki elfordult tőlünk, beborult az ég, akkor is jelezték, hogy nincs baj. Így szaggatták a sötét felhőket, amikor tatár és török dúlt, és elődeinknek menekülniük kellett, azt zengetve érces hangjukon minden örömünkben és bánatunkban, hogy „velünk az Isten”.

De vajon mit üzen ebben a különös mában, eljut-e ma hozzánk a rezonálása, amikor annyiféle technikai eszköz képes jelezni, hangot adni? Vajon ma együtt tud-e rezdülni a lelkünkkel? – tette fel kérdéseit a püspök. Hiszen csak így hallhatjuk meg igazán a hangját... És bizony ma már oda jutottunk, hogy a nagy városokban a toronyházakkal körbeépített templomok hangja annyira zavar egyeseket, hogy csendháborításnak élik meg. Pedig aki lélek szerint hallja a harangot, annak az érc éppen az ellenkezőjét üzeni: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” Egyesek nem értik meg, hogy a Jóisten nem azért hív, hogy fenntartsa az egyházat, hogy valakik ebből meggazdagodjanak, és nem is valamilyen „avítt nosztalgia” miatt, hanem azért, hogy rátaláljunk az igazi szabadságunkra. Mert csakis akkor lehetünk igazán szabadok, ha kötődni tudunk az Isten világához tartózó értékekhez: baráthoz, családhoz, egyházhoz, nemzethez. „Amikor el tudom ajándékozni az életemet, mások élete az én életemmé válik, és ezáltal élhetem meg azt a különös szabadságot, amelyet csak Isten közelségében lehet megtapasztalni. Ahol az Úr lelke, ott a szabadság” – fogalmazott Kovács István.

Az új harang első hivatalos megkongatása után Szőcs Botond zongoraművész, majd Kolcsár József színművész, végezetül pedig a Vox Humana kamarakórus rövid előadásai következtek, majd Nagy István keblitanácsos, az új harang megálmodója és elkészítésének-felállításának fő támogatója osztotta meg gondolatait az ünneplő gyülekezettel. Bevallása szerint közel harminc éve támogatja a templomot és az iskolát, melyeknek rendkívül fontos szerepük van a magyarság megmaradásában, és bízik benne, hogy talán a pozitív cselekedetei is megmaradnak közvetlen környezete emlékezetében.

Végezetül Péterfi Ágnes lelkész a közösségről és annak megtartó erejéről beszélt, mely néhány évtized alatt egy iskolai tanteremből elindulva mára olyan gyülekezetté nőtte ki magát, melynek temploma, gyönyörű orgonája és most már két harangja van. „Ti teszitek élővé, erőssé ezt a gyülekezetet, melynek rengeteg láthatatlan megvalósítása is van, mert itt van igazi tisztelet, elfogadás, összefogás, áldozatvállalás, együttérzés, támogatás, és tudunk egymásnak örvendeni, egymásért lelkesedni és egymás mellett lenni az árokban is” – fogalmazott.

A templom udvarán egy fotókiállítással idézte fel az egyházközség az új harang elkészítésének legfontosabb állomásait, annak megálmodásától a toronyba kerüléséig. Az adakozók listája is látható a bejáratnál, de mint megtudhattuk, az adakozás máig sem szűnt meg. Az ünnepség szeretetvendégséggel ért véget.